persze, vannak olyan dolgok, amik nem mennek csak úgy uk-muk-fuk, tehát például nem fogok máról holnapra jobban atlétizálni, mint egy atléta, de az általános dolgokban, és rengetek szakmai kérdésben az általános lakosság mérhetetlenül alulteljesít. Ennek örömére, mai túránk alkalmával lejártuk a lábunkat, túléltünk, és katonai kiképzésen vettünk részt. De ne szaladjunk előre.
A szokásos szinglis oldalon összesereglett népesség találkozik Atazar-ban egy túra erejéig. Atazarban már voltunk Roxxal, és Berangere-rel, de akkor a falut nem néztük meg, inkább a víztározót, és környékét jártuk körbe. Ezúttal Atazar falu másik oldaláról indul a túra, így a parkolás érdekében figyelmen kívül hagyuk a "behajtani tilos, kivéve helyieknek" táblát. Drukkolunk, hogy ne büntessenek meg. Összeáll a csapat, jönnek gyerekek is, aztán indul a menet. Kényelmesen haladunk, és sok szép látnivalóval találkozunk. Néha megállunk pihenni, gyönyörködni a kilátásban, és szó ami szó, van mit nézni. Ez az egész régió itt, a tavacskákkal, folyókkal igen szép környék.
Megállunk enni is, majd megyünk tövább, egészen addig, amíg meg nem állunk. kiderül ugyanis, hogy a "túravezető" kisérletező lélek, és "úgy látta, mintha itt lenne egy út, de nincs". Szóval visszafordulunk, de szerencsére nem kell sokat visszafelé gyalogolni, letérünk egy kanyarban, és egy remélt kört próbálunk belőni. közben olyan hegyekre mászunk fel, hogy húsz percbe is beletelik, mire a sor vége zihálva felér a hegyre. Én jól érzem magam, mert vígan bandukolok, meg szökdécselek, és sok időt töltök merengéssel, amíg a többieket várom. Evéd után aztán kedves tanácsokat próbálok adni a "túravezetőnek", hogy merre is kéne mennünk. A javaslatom egy kicsit "egyenesebb" megközelítése a dolgoknak, amit leszerel azzal, hogy gyerekek is vannak a csapatban. Teljesen igaza van: attól, hogy én helyből ugrok száznyolcvanat, még nem mindenki kommandós. Megyünk hát szépen, amerre az ösvény visz, közben pár lány elkezd énekelni, amitől egyből agyvérzést kapok, és a helyszinen beáll a halálom. Gyorsan fülhallgatót veszek, és így már elviselhetőbb.
Javaslat: Spanyolországban az embert bármilyen helyzetben meglephetik szájmenéssel, vagy énekléssel, így jobb ha mindenki fülhallgatóval, és valami zenével készül mindenhova.
Már lassan elül a gyanúm, amikor (újabb kaptató után) elérkezünk egy pontra, ahonnan nincs tovább. Kiderül, hogy a "túravezetőnk" egy internetről letöltött gps térkép alapján tájékozódik ("ezeket néha kézzel rajzolgatják be, így nem biztos, hogy pontos"). Az is hamar kiderül, hogy az út, amit errefelé vélt megtalálni, az 300 méterrel arrébb van, ami nem nagy távolság, ha nincs közben egy 40 méter mély szakadékszerű áthatolhatatlan völgy. Ezután bevesszük magunkat a bozótba, és innen már mindenki a saját túléléséért kűzd. Az én először javasolt "nehéz" útvonalam játszótéri homokozónak kezd tűnni a meredek bozótos völgyfalak mellett, amiken át próbálunk hatolni.
Végül megunom, visszaszaladok egy kilómétert, és belövöm a helyes irányt - leágazást, majd újra utolérem a csoportot, és elmesélem, hogy merre kéne menni, majd közlöm, hogy ez javaslat volt, mindenki arra megy amerre akar, de én erre fogok. Kirángatjuk a gyerekeket a bokrok alól, ahova utolsó erejükkel lekuporodtak, és elindulunk az én ötletem után. még egy rövid bozótmászás, és kinnn vagyunk a helyes útvonalon, és egy órára rá már a kocsiknál vagyunk. Éppen hogy elkapjuk a nappali világosság utolsó foszlányait. Túra után még egy üditő a helyi kocsmában, aztán irány haza. Remélem, legközelebbi emlékezni fogok rá, hogy ezzel az emberrel ne menjek túrázni.
Egyénként nagyon jó túra volt, csak azt a pár áldozatot sajnálom, akiket a hegyekben kellett hagynunk...
No comments:
Post a Comment