Leróvok egy Tartozást aztán Anikó Fényképez

Legutóbb (az első és eddig egyetlen alkalommal, amikor itt voltam) nem volt időnk a Montmartre-t sem a Notre Damme-ot megnézni.

Aramis apukája sérelmezte is, hogy egy ilyen lehetőséget hogy lehet kihagyni,  hogy lehet úgy Párizsból eljönni, hogy az ember nem látta a Mantmartre-t. Igaza is volt, így nem okozhattam újra csalódást. A Montmartre amúgy is kihagyhatatlan, ha Párizsban jár az ember, Anikóval meg mégkihagyhatatlanabb. A második napon tehát a Place Pigalle felé vettük az irányt, és felsétáltunk arra a dombocskára, ami egyet jelent a festészettel, és a művészettel - Párizs első igazi művésznegyedébe.

Jelentem, a Montmartre egy domb, a tetején egy templommal. Megint csak egy olyan helyről van szó, ami fizikailag nem mondható különlegesnek, mégis ha az ember melegondol, hogy kik éltek, dolgoztak, lebzseltek ezeken az utcákon, ezekben a kávézókban, máris szerencsésnek érzi magát, hogy itt lehet. A hátránya ennek a miliőnek az, hogy hihetetlen mennyiségű túrista van, és gyakolatilag olyan tömeg van, mint egy plázában. kicsit lehangoló. A Sacre Coeur-be be sem mentünk, és nem csak azért, mert én nem megyek templomba, hanem mert olyan sor állt, hogy estig várakozhattunk volna.

mivel mi lazák vagyunk, és nem vegyülünk a plebs-szel, és mert nekünk fontosabb, hogy jól érezzük magunkat, továbbsétáltunk, és kényelmesen lebattyogtunk a dombról.

Az úton történt egy kiemelkedő esemény is, amit nem minden nap láthat az ember.

Anikó fényképezett.

Ez igenis fontos pillanat, mivel Anikó művész, és nyilvánvaló, hogy amikor ő fényképez, az más, mint a sima túrista kattogtatás. Egy kicsit elcsendesül a világ, és visszatartja a lélegzetét. Na jó, elárulom a titkot: teljesen máshogy látja a világot, mint mi halandók, és maga az alkotás az csak abban látszik, hogy érthetetlen irányokba forgatja a fényképezőt.

(C) Anikó - de én fényképeztem.

Vígan bandukolunk lefelé a Montmartr-ról, amikor egyszercsak megáll, és előveszi a fényképezőgépét a retiküljéből. A mai napig nem tudom, hogy fért bele a retikülbe a fényképező. A gépet látván Anikó kezében komoly aggodalmaim támatdak, hogy orrabukik szegény egy akkora objektívval. Persze, persze vannak ennél is nagyobb objektívok, de azoknak külön állványuk van. Az érdekesség csak nőtt, amikor tudatosult bennem, hogy fogalmam sincs, mi látnivaló van itt, akkor sem ha meresztem a szemem. Az még oké, hogy esetleg Ő áll meg előbb fényképezni, mert meglát valamit, amit én nem vettem észre, de akárhogy forgolódtam, nem láttam semmit, amiért fényképezni kéne. Ezután Anikó ráfogja az objektívet az Ibis szálloda falára, mire a szálloda szinte láthatóan megremeg, és megpróbál elszaladni, és elbújni egy másik ház mogé. 

Végül rájöttem, hogy tényleg a szálloda falát fogja lefényképezni. Elővettem hát én is a gépet (ami szintén Anikóé), feltettem rá a nagy teleszkópot (orrabuktam), odairányítottam, ahova Anikó éppen nézett, és akkor rájöttem, hogy mi a helyzet. A helyzet az, hogy az átlagos látásmód mellett Anikó azt is látja, amit a fényképezőgép fog látni, ráadásul még a szemét is nyitvatartja, és nem csak bambul. Na ezért vannak neki olyan képei, amiket kiállítanak, és ezért vannak nekem olyan képeim, amikbe belelóg az ujjam. Igazi művészi élmény volt.

Művésznő

A nagy sétára való tekintettel megéheztünk, és hogy ellentételezzük kicsit a nagy művészetet, beültünk egy rántottcsirkés gyorskajáldába. Levezetésképpen elsbuszoztunk a Gare du Nord-ig (Északi Pu.), amit végül nem is néztünk meg. Helyette elgyalogoltunk az operáig, lefényképeztük a dagadt angyalkákat a tetején, aztán elmentünk, és hülye képeket csináltunk egymásról a Louvre üvegpiramisánál.

Ha már arra jártunk, keresztülsétáltunk a Tureliene kerten, és úgy döntöttünk, hogy a régi dolgok után egy újabbat is megnézzük.