Francia

Tulajdonképpen Berangere volt a kiváltó ok, bár az elhatározás már korrábban bennem volt.
Kéne még nyelvet tanulni... meg kéne tanulni Franciául.
Persze a Párizsi kirándulás volt a végső csepp, de az már késő volt, mert akkor már javában be voltam iratkozva. Megerősítésnek kiváló volt.
Újra szembesültem vele, hogy lusta vagyok, és nem tudok tanulni. Amit elérek, azt észből érem el, és nem memóriából. Egyszerűen nem megy a magolás. Ettől függetlenül igyekszem szorgalmasnak lenni, de tudom, hogy ez a nyelv is azért fog igazán menni, mert érdekel, és kiváncsi vagyok rá.
Egyébként egy elég érdekes módszert alkalmazó iskolába iratkoztam be. Meglehetősen olcsó, de van egy cselük, ami ezt lehetővé teszi. Előszöris a tanárok egyszerre csak egy emberrel foglalkoznak. Kicsi, kétszemélyes szobácskák vannak, és ott folyik a négyszemközti oktatás. Pontosabban a konzultáció. Ugyanis itt a távoktatáshoz kicsit hasonló eljárást alkalmaznak. A 2 órás foglalkozás első órájában csak szöveghallgatás, és -ismétlés van. Utána egy rövid önálló áttekintése a hallott anyagnak, és csak a végén van fél óra a tanárral, aki tömörítve elmondja, hogy mi a lényeg.Ha belegondolok a klasszikus nyelvórákon sem foglalkozik többet a tanár fél óránál tanulónként, bár ott folyamatosan jelen van. Meglátjuk, mit tud ez a módszer. Egyébként továbbra is az a véleményem, hogy a nyelvtanulás a tanulón múlik, rajtam meg nem fog múlni. (o:
Trés bien!

Telefonzsönglőr Ninja

az hiszem, kijelenthetjük, hogy minél kisebb műszerekről, és technológoáról van szó, annál gyorsabban fejlődik. A számítógépek gyorsabban fejlődnek, mint teszem azt a gőzgépek, és a telefonok gyorsabban fejlődnek a számítógépeknél, de legalábbis egyforma sebességgel. Így történt, hogy a csipogó nyolcasokkal kommunikáló telefonokból szins-kijelzős, kamerás mobilok lettek, majd komplett irodák a zsebben.
A mobil technológia hipp-hopp elérkezett oda, hogy saját operációs rendszere van, amit direkt érintőképernyős telefonokta fejlesztenek. Ez az Android.
És akkor itt jön a csapda. Az Android nem telepíthető, és cserélgethető, és csak azokon a telefonokon használható, amiket direkt ilyenre terveznek. Egészen pontosan fogalmazva: a telefon Androiddal jön - vagy nem. Persze a gyártók késznetelenk menni az árral, és Androidos telefonokat gyártan, de ők sem adják könnyen magukat, és ez a probléma. Szinte minden telefongyártó kifejleszti a maga "kezelőfelületét", ami tulajdonképpen a telefon fizikai valóját kapcsolja össze a szoftverrel. és akkor itt is jön a csel, mert ezeket a kezelőfelületeket (UI - User Interface) úgy csinálják meg, hogy részben átveszik a hatalmat a telefon felett.
Ezt persze minden önérzetes felhasználó felháborítonak tartja, és tesz is ellene ha tud.
A megoldás a telefon "feltörése" ami tulajdonképpen a teljes uralom megszerzése a telefon felett. Ha ez megvan, akkor olyan dolgokat is lehet csinálni a telefonnal, amiket a gyártó, vagy a mobil szolgáltató letiltott.
Első körben egy sima kis programmal próbálkoztam, mert az egyszerűbbnek tűnt, de nem volt túl hatásos. Mivel annyira nem akartam a dolgot, hogy a végén tönkretegyem a telefont, inkább hagytam az ilyen kis okos programokat, és programozási oldalról közelítettem meg a dolgot. A lényege, hogy egy "vírus" segítségével elhitetjük a telefonnal, hogy nincs rajta semmilyen tiltás, és ezalatt kicsréljük azt az indítófájlt, ami a tiltást tartalmazza. Így már kicsit jobban ment a dolog, és egy rövidke masszírozás, és parancssor-zsonglőrködés után megkaptam a "superuser" hatalmat a telefon felett. Ez egy új program megjelenésével jár, aminek a neve "Superuser Permissions", kötismertebb nevén Superuser Ninja".
Most aztán lehet naphosszat piszkálni a telefont, és mindenféle okosságokat csinálni. Például a processzor sebességét 800-ról 1000 MHz-re növelni, és az akkumulátorhasználatot csökkenteni. Persze mindezek előtt biztonsági másolatot készíteni.
Csodás dolog ez a technika!

Mostanra ennyi

Hazafelé, ahogy a Les Halles megállóból jövünk felfelé, kiszúrok egy sportboltot, és meggyőzöm Anikót, hogy ő is görkori kereket akar nézni. Kicsit bóklászunk a boltban, majd kijövünk egy másik kijáraton, amitől azonnal egy földalatti plázában találjuk magunkat, és egy kicsit talán el is tévedünk. Végül aztán megtaláljuk, a jól megszokott mocskos, és sötét metró aluljárót, és ahogy megyünk a lépcső felé Anikó kiszúr egy fényképezőfülkét. Ki is találjuk gyorsan, hogy csinálunk magunkról képet, hogy legyen emlék róla, hogy "Anikó and Axel Was Here". Beülünk, kiválasztjuk a vicces kis témánkat, bedobjuk az érmét, és vagányan nézünk a kamerába. Elkészül a kép, villok a nyilás, hogy jön  a kép, de a kép csak nem jön. Kép sehol. Piszkáljuk, kocogtatunk, semmi. Kijövünk a fülkéből, és éppen ott akarjuk hagyni az egészet morogva, amikor kiszúrom, hogy a kép a fülke külső részén levő zsebecskébe érkezik meg. Egyáltalán nem értem, miért van így. Persze egyből kitaláljuk, hogy idejövünk egy egész napra, és mindenkinek összeszedjük a fényképét, mielőtt kijönne a fülkéből. Egészen biztos vagyok benne, hogy két gonosz lángelme vagyunk, akik bármikor világuralomra törhetnénk, ha palacsintaevéssel, képlopkodással, humorral és általánosságban nagyon jól szórakozva  le lehetne igázni a világot.

Az utolsó este még elmegyünk egy jót sétálni. Elsétálunk a Louvre mellett, végig a Rue de Rivoli-n egészen a Vendome térig, ami a gyémántkereskedők központja. Persze, ahol gyémánt van, ott pénz is van, és látunk is egy két igen komoly boltot. Boucheron, Mont Blanc, Dior, és társaik, valamint olyan márkák, amikrül még nem is hallottam, valószínűleg azért, mert mellette a Dior Tesco gazdaságosnak tűnik.

kisétálunk a Rue de la Paix-szon az Étien marcel-ra, és azon elindulunk vissza. az úton még beülünk egy pohár borra egy sarki teraszon, és megbeszéljük az élet nagy dolgait. Mellettünk valami nemzetközi csapat fiatal gyilkolja az angol nyelvet, de most még ez sem zavar.

Úgy látom, hogy Anikó is jól érezte magát. Bár tudom, hogy ő már három hete itt van, remélem, hogy egy kicsit feldobtam a napjait. Megűllapodunk, hogy ebből rendszert csinálunk. Madrid, Berlin, Brugges, Edinbourgh... Van még sok-sok város a világban. 

Végül hazamegyünk, elvégre másnap "korán" kelünk. Még gyorsan becsomagolok este, zuhany, és alvás.

Másnap reggel összekészülök, RER Orly Ville-ig, aztán busz a reptérre.

Azt hiszem, az év eddigi  5 legjobb napját töltöttem Párizsban.

Villa Savoye

A cím után gondolom, fölösleges titkolóznom, hogy hova is mentünk végül.
Nagyon hajlottam Versailles felé, mert a repülő épp a kastély felett ment el, és meg kell vallani. gyönyörű látvány volt! Az viszont igaz, hogy egy kert megnézése nem biztos, hogy olyan fontos. Anikó mindenképpen a Villa Savoye-t szerette volna megnézni, és egy ideig úgy is állt a dolog, hogy ő Poissy-be megy, és meg Versailles-ba. az idő viszont nem igazán volt olyan, hogy kerteket bézegessen az ember, nem beszélve a belépőről, és attól, hogy nem is biztos, hogy elég egy fél nap az egész versailles-i kastély, és kert bejárására. Amúgy meg ha már 5 napot itt vagyok, akkor inkább töltöm az időmet Anikóval, mint egyedül.
Fel is kerekedtünk, és irány Poissy, ahol a Villa Savoye található. Az út maga elég unalmas volt, kevés látnivalóval. Poissy egy kisebb város Párizstól nyugatra, úgy 20 km-re, és egyik érdekessége, hogy itt található az egyik PSA üzem. A PSA a Peugeot, a Citroen és a Renault gyártója, és a gyár egy kicsivel nagyobb területet foglal el, mint maga a város. A vonat lerakott minket az állomáson (hol máshol), mi pedig kiváló tájékozódási képességem által vezérelve elindultunk a leghosszabb úton a Villa Savoye felé.

A Villa Savoye egy modernista épület, amit eredetileg nyaralónak épitett a Savoye család. A villát két Svájci csóka tervezte, akiknek a Bauhaus stílus akkora frászt adott, hogy egy hétig egy irányba szaladtak, mire végül feltalálták a az International Architecture irányzatot, ami annyit tesz, hogy "nemzetközi építészet", és ahogy a Bauhaus-nak, az a célja, hogy a praktikumot helyezze előtérbe. A nemzetközi építészet egyik alapötlete amúgy az, hogy a ház ne rendelkezzen klasszikus "homlokzattal", hanem minden irányból igényes legyen. Magyarul szólva: se füle se farka. Emellett a Villa Savoye egy oszlopokkal alátámasztott "függőkerttel" rendelkezik, ami  - a minden irányba homlokzat mellett - azért jó, mert így oda építed a házat, és olyan irányba, ahogy csak akarod. Amúgy a Villa Savoye egy "prototípus" volt, és az volt a terv, hogy többet is építenek. Szerencsére aztán nem építettek többet, mert igen ronda, ráadásul akkor Anikót is kisérgethettem volna a világ minden pontjára Villa Savoye-okat nézni. Mondjuk, ha belegondolok, hogy a másik ilyet Buenos Aires-ben tervezték megépíteni...
Az úton kicsit piszkáltam Anikót, hogy ha már nem mentem Versailles-ba, neki se legyen már olyan jó, így egyszer jól le is teremtett, amikor megkérdeztem a helyi börtönről, hogy az-e a Villa Savoye. Azt hiszem, épp nem volt vevő a humoromra, pedig semmi bajom a Villa Savoye-jal.
Egyébként is érdemes volt eljönni, mert maga Poissy egy nagyon szép, és takaros kis város. Van egy negyede, ami nekem különösen tetszett, mert olyan középkori kis városkára emlékeztetett.
mindent egybevetve egy nagyon kellemes félnapot töltöttünk el.

Majdnem hétköznap

A rossz időre, és a szükségletekre való tekintettel, erre a napra nem terveztünk be semmilyen különleges eseményt. Reggel kényelmesen felkeltünk, megreggeliztünk, aztán elsétáltunk a mosodába. Érdekes hely ez a Párizs. Még a legeldugottabb utcában is lehet találni egy-egy olyan boltot, ahol hihetetlenül jó ruhákat, cipőket, táskákat lehet kapni. Párizs a divat fővárosa (meg milano is), de a divat nem csak a neves divatházak, és divattervezők világa. Madridban, Milánóban és Párizsban is van rengeteg kisebb cég, és tervező, akik nem nagyiparban készítenek ruhákat. Olyan költeményeket tudsz megvenni (igaz nem túl olcsón), amiből biztos, hogy csak egy van a világon.
A mosoda melletti utcában is van egy kilyen kis bolt, ahol az 55nm-en nem 800, hanem mondjuk 40 ruhát árulnak, de az olyan 40 ruhadarab, ami megszólal. Emellett itt mindenki ad az esztétikára. lépten-nyomon látni mindenféle embereket, fiatalokat - középkorúakat - idősebbeket, akik a hónuk alatt egy-egy műtárggyal (festménnyel, asztali dísszel, stb) igyekeznek haza. Itt bizony divat az igényesség. A városban rengeteg galéria, régiségbolt, és egyéb forrása van az esztétikai kiagészítőknek.
A nap igazi semmittevéssel telt el. Mosás után ettőnk egy pizzaszeletet, ami szerintem egy nagy találmány, mivel nem kell degeszre enned magad egy komplett pizzával. Utána már csak sétálgattunk, és természetesen crépes-t ettünk vacsorára. Anikóval öröm Nutellás-Banános Palacsintát enni, mert a felét mindig meghagyja nekem. Egyébként itt a palacsinta akkora, mint egy malomkő, és azt kenik meg Nutellával, aztán egy egész banánt rászeletelnek, és az egészet szépen összehajtogatják. Egy ilyen Crépes egynapi energiaszükségletet lefed. Szerintem egy kisebb telefonfülkét is lefed. Este aztán döntetlen lett a meccs Versailles, és a Villa Savoy között, így nem született elhatározás arról, hogy hova is megyünk az utolsó napomon Párizsban.

Tükörország - La Défense

Párizs, mint már említettem, egy olyan város, ahol gyakorlatilag minden kerületre jut 2-3 olyan művészeti, történelmi, vagy építészeti csoda, ami más városokban a teljes túrista-látványosságot kiteszi, itt viszont említést sem tesznek róluk. Persze egy olyan városban, ahol Notre Dame, Tuileries, Louvre, Eiffel, és hasonló csodák vannak, nehéz a nagyon közé kerülni. Az igazi klasszikusok ideje már régen elmúlt. Festők, zeneszerzők, írók, és éppenséggel az épületek terén is. Már nem lesz több Beethoven, Brams, Hacsaturján, Chopin, Wekerle, Ady, Petőfi, stb. Akárki, akármekkora művészi teljesítményt is nyújt, az nem lesz olyan maradandó, mint egy Picasso, Socrates, vagy Euclédes.
A franciák mégis megpróbálják továbbvinni a "havonta egy halhatatlan" tradíciót, és azt hiszem, nagyon megközelítik a sikert. Persze, amikor sorozatban gyártod a csodákat, hajlamosk beárnyékolni egymást, főleg ha azok a csodák magasabbak 100 méternél.
A La Défense Párizs modern üzleti negyede, és egy szoborról kapta a nevét, a La Défense de Paris-ról (Párizs Védelme). A szobrot 1883-ban emeltek azoknak a katonáknak a tiszteletére, akik Párizst védték a Francia - Porosz háborúban. Hihetetlen, de ezen a környéken a 50-es évek végéig még farmok voltak, bódésorok és gyártelepek.
1958-ban kezdődtek meg az első lépések, hogy felváltsák a kevéssé patináns múltat. Ekkor épült meg az Új Ipar és Technológia Központja (CNIT - Centre des Nouvelles Industries et Technologies), ami egy csoport egyforma 100 m-es torony. 1966-ban emelték a Nobel Tornyot, és onnantól kezdve elindult a verseny. A nagy cégek számára presztizskérdéssé vállt, hogy milyen modern tornyot tudnak itt emelni, nem beszélve magáról a jelenlétről ebben a körzetben. Az eredmény az lett, hogy a környéken egymást érik a csillogó-villogó, szupermodern, és természetesen szupermagas tornyok. 1982-ben aztán Francois Mitterand kezdeményezte egy új, modern Diadalív megépítését is, amit 1985-ben kezdtek el, és 1989-ben fejeztek be. Ez La Grande Arche de la Défense.
A jelenlegi legmagasabb torony a Tour First, amit 2010-ben fejeztek be, de tervben van két ikertorony, 323 m-es magassággal. Eredetileg volt egy terv egy Tour Sans Fins építésére, ami 425 m lett volna, de végül erről lemondtak. Mondanom sem kell, hogy azért a mai napig az Eiffel Torony a legmagasabb épület Párizsban. Összehasonlítás képpen: egy 10 emeletes panelház 35 m.
Nos, Anikóval a második nap délutánján eljöttünk ide egy kis modern építészetet tanulmányozni. Mivel korábban már elég sokat gyalogoltunk, és amúgy is bazi messze van, ezúttal a metrót választottuk. A metróból a Diadalív lábánál (vagy inkább a Diadalív Árnyékában) érkezünk a felszínre, és onnantól kezdve folyamatosan nyaktörő szögben bámulunk felfelé. Persze közelről nem keltik azt az impozáns hatást, mint pár kilóméterről, ráadásul minden épület ilyen maga, így nincs viszonyítási alapod. A tornyok olyan magasságokba törnek, ami gyakorlatilag kiakasztja az arányérzetet, és az érzékszerveket is eltompítja. Persze, ha egy hétemeletes lakóház szuterénnek tűnik valami mellett, akkor az elárul valamit a magasságokból.
Természetesen van egy pláza is itt, ahova bementünk körülnézni. Anikó meglepően sok időt tölt a boltokban. Volt olyan bolt, ahol 5 percet is bent volt! Mivel nem plázacica, ez kicsit meglepett. Egyébként azért mentünk be, hogy fejhallgatót nézzek, de végül nem vettünk semmit.
Mire kijöttünk a plázából, minden vizes volt, és megállapítottuk, hogy valami hatalmas felhőszakadás lehetett itt, ami gyorsan elvonult. Sétálgattunk a hatalmas épületek között, és persze fényképeztünk. Kitaláltam, hogy művészileg csinálok egy olyan képet, amin az egyik felhőkarcoló ablakaiban egy másik felhőkarcoló tükröződik, aztán azonnal rájöttem, hogy ez az egyik legelcsépeltebb kompozívió a fényképezésben.
Később kinéztem egy érdekes szint-eltolásos ablaksort, és nagyon megörültem, amikor Anikó is kiszúrta. Csináltunk pár képet, és teljesen büszke is voltam, hogy milyen jól kiszúrtam a témát. Akinó kattint kettőt, megnézi a képeket, majd közli "Ez szar.", és megy tovább. Szemléltetem:

<<Klikk>>

"Ez egy szar."

Öööö... az én gépem meg tele a szar témáról készült képekkel. nem baj, nem sértődök meg, mivel nekem tetszik, így ide is rakom a hülye témámat.

A La Défense után aztán hazafelé vettük az irányt, már csak azért is, mert kezdett elromlani az idő. Este aztán próbáltuk eldönteni, hogy mi legyen a további terv, és a fáradtságra, meg a rossz időre való tekintettel, elhatároztunk, hogy nem határozunk el semmit.

Leróvok egy Tartozást aztán Anikó Fényképez

Legutóbb (az első és eddig egyetlen alkalommal, amikor itt voltam) nem volt időnk a Montmartre-t sem a Notre Damme-ot megnézni.

Aramis apukája sérelmezte is, hogy egy ilyen lehetőséget hogy lehet kihagyni,  hogy lehet úgy Párizsból eljönni, hogy az ember nem látta a Mantmartre-t. Igaza is volt, így nem okozhattam újra csalódást. A Montmartre amúgy is kihagyhatatlan, ha Párizsban jár az ember, Anikóval meg mégkihagyhatatlanabb. A második napon tehát a Place Pigalle felé vettük az irányt, és felsétáltunk arra a dombocskára, ami egyet jelent a festészettel, és a művészettel - Párizs első igazi művésznegyedébe.

Jelentem, a Montmartre egy domb, a tetején egy templommal. Megint csak egy olyan helyről van szó, ami fizikailag nem mondható különlegesnek, mégis ha az ember melegondol, hogy kik éltek, dolgoztak, lebzseltek ezeken az utcákon, ezekben a kávézókban, máris szerencsésnek érzi magát, hogy itt lehet. A hátránya ennek a miliőnek az, hogy hihetetlen mennyiségű túrista van, és gyakolatilag olyan tömeg van, mint egy plázában. kicsit lehangoló. A Sacre Coeur-be be sem mentünk, és nem csak azért, mert én nem megyek templomba, hanem mert olyan sor állt, hogy estig várakozhattunk volna.

mivel mi lazák vagyunk, és nem vegyülünk a plebs-szel, és mert nekünk fontosabb, hogy jól érezzük magunkat, továbbsétáltunk, és kényelmesen lebattyogtunk a dombról.

Az úton történt egy kiemelkedő esemény is, amit nem minden nap láthat az ember.

Anikó fényképezett.

Ez igenis fontos pillanat, mivel Anikó művész, és nyilvánvaló, hogy amikor ő fényképez, az más, mint a sima túrista kattogtatás. Egy kicsit elcsendesül a világ, és visszatartja a lélegzetét. Na jó, elárulom a titkot: teljesen máshogy látja a világot, mint mi halandók, és maga az alkotás az csak abban látszik, hogy érthetetlen irányokba forgatja a fényképezőt.

(C) Anikó - de én fényképeztem.

Vígan bandukolunk lefelé a Montmartr-ról, amikor egyszercsak megáll, és előveszi a fényképezőgépét a retiküljéből. A mai napig nem tudom, hogy fért bele a retikülbe a fényképező. A gépet látván Anikó kezében komoly aggodalmaim támatdak, hogy orrabukik szegény egy akkora objektívval. Persze, persze vannak ennél is nagyobb objektívok, de azoknak külön állványuk van. Az érdekesség csak nőtt, amikor tudatosult bennem, hogy fogalmam sincs, mi látnivaló van itt, akkor sem ha meresztem a szemem. Az még oké, hogy esetleg Ő áll meg előbb fényképezni, mert meglát valamit, amit én nem vettem észre, de akárhogy forgolódtam, nem láttam semmit, amiért fényképezni kéne. Ezután Anikó ráfogja az objektívet az Ibis szálloda falára, mire a szálloda szinte láthatóan megremeg, és megpróbál elszaladni, és elbújni egy másik ház mogé. 

Végül rájöttem, hogy tényleg a szálloda falát fogja lefényképezni. Elővettem hát én is a gépet (ami szintén Anikóé), feltettem rá a nagy teleszkópot (orrabuktam), odairányítottam, ahova Anikó éppen nézett, és akkor rájöttem, hogy mi a helyzet. A helyzet az, hogy az átlagos látásmód mellett Anikó azt is látja, amit a fényképezőgép fog látni, ráadásul még a szemét is nyitvatartja, és nem csak bambul. Na ezért vannak neki olyan képei, amiket kiállítanak, és ezért vannak nekem olyan képeim, amikbe belelóg az ujjam. Igazi művészi élmény volt.

Művésznő

A nagy sétára való tekintettel megéheztünk, és hogy ellentételezzük kicsit a nagy művészetet, beültünk egy rántottcsirkés gyorskajáldába. Levezetésképpen elsbuszoztunk a Gare du Nord-ig (Északi Pu.), amit végül nem is néztünk meg. Helyette elgyalogoltunk az operáig, lefényképeztük a dagadt angyalkákat a tetején, aztán elmentünk, és hülye képeket csináltunk egymásról a Louvre üvegpiramisánál.

Ha már arra jártunk, keresztülsétáltunk a Tureliene kerten, és úgy döntöttünk, hogy a régi dolgok után egy újabbat is megnézzük.

Az Öreg Hölgy, akivel már találkoztam

Az Eiffel torony tulajdonképpen egy nagy vaspózna, mégis elképesztő milyen pátosza van. Tipikusan olyan jelenség, ami nagyon meg tud fogni embereket, és egymagában annyi mindent képvisel, hogy csoda hogy nem rogy össze. Én nem vagyok túl érzelgős, vagy romantikus alkat, de azért jó volt újra látni az Öreg Hölgyet. Amikor 2000-ben itt voltunk Uzsi megkért, hogy adjam át üdvözletét, és ezt most ismét megtehettem.
Persze, most, hogy nem volt nálunk fényképezőgép, telefonnal kellett fényképezni, de ez a kis Defy egész jó képeket tud.
A városi sétálás elég kimerítő dolog, de valahogy ezt nem éreztük, illetve én nem éreztem. Elég régen találkoztunk Anikóval, mégis olyan volt, mintha tegnap lett volna. Egy pillanatra nem estünk ki a tempóból. Nem volt bemelegítés, összeszokás, vagy bármi ilyesmi. Azonnal egy hullámhosszon voltunk.
Van néhány ember, akivel ezt meg tudom csinálni, és ennek nagyon örülök.
Gyakorlatilag az egész estét sétálással töltöttük, és persze ettünk nutellás-banános palacsintát (Crépe), ami új magaslatokba emelte a szememben a palacsintát.
Ahogy várakozunk a palacsintásnál, az utcára néző pultnál, egy lány megy befelé a benti helységbe, és közben bámul. Majdnem mondom Anikónak, hogy ismeri-e, de akkor feltűnik, hogy engem néz. Próbálok Anikó mögé bújni, de ugye ez elég nehéz mutatvány nekem. Amikor aztán a zavaromat látván a lány még mond is valamit nekem, majd továbbmegy, végleg bebizonyosodik, hogy okos döntés volt beiratkozni franciára. Mondjuk most több hasznát vettem volna, ha egy évvel ezelőtt iratkozok be, de jobb később, mint soha. Ezután egy ideig törölgetem az arcom, és bámulom magam a kirakatok tükröződésében, hátha kiszúrom, hogy mi a baj az arcommal. Hogy van franciául az, hogy "Leetted magad nutellával, és kormos az arcod." ?

Léhűtők városa

Az első napon Anikó javaslatára egyből a Montparnasse-szal kezdtünk. Felszálltunk a buszra, és leszálltunk a Vavin téren, ahol a jól végzett munkára, és a nagy fáradtságra való tekintettel azonnal leültünk egy kávézó  (La Rotonde) teraszán reggelizni.

Anikó kávézik, én kakózok, croissant-t eszünk, és Anikó mesél nekem arról, hogy az "Őrült években" a Montparnasse volt Párizs első igazi művészeti, és intellektuális központja. A hozzá hasonló léhűtő művészek, mint Picasso, Cocteau, Zola, vagy éppen Hemingway mind itt henyéltek, talán éppen ebben as kávézóban, ahol mi szürcsölünk. Megnéztem utólag, és _pont_ ebben a kávézóban. Nekem - az autószerelő-közgazdász végzettségemmel - sajnos nincs igazán affinitásom a művészetekhez de, ahogy Anikó mesél, mégis megkapónak találom elgondolni, ahogy ezek a géniuszok élhettek. Már az ittlétem első néhány órájában érzem, hogy Párizsban léhűteni nem egy rossz dolog, pláne, ha írsz egy L'Assommoir-t.

Sétálunk egy kicsit a környéken, és betérünk a Montparnasse temetőbe. Anikónak jobban tetszik ez a hely, mint nekem, mert ő művelt, én viszont csak a nyugalmat, és a szép emlékműveket tudom értékelni. Azért elámulok, hogy néhány család mekkora ügyet csinál a halálból. Vannak it szabályos kis kápolnák is, nem is beszélve néhány monumentálisnak is mondható szoborról. Hullócsillagot nem láttam egy síron sem.
Úgy határozunk, hogy a Montparnasse toronyba nem megyünk fel, mert bár pazar a kilátás, semmi kedvünk vesződni, vagy lépcsőzni, nem beszélve a belépődíjról.
Persze fényképezőgép van mindkettőnknél, de egyetlen képet sem csinálunk. Gyorsan megtanulja az ember, hogy az igazán jó időkben az ember nem fényképez, hanem jól érzi magát.
Haza is megyünk, és megszabadulunk félmillió forintnyi technikától, és könnyített felszereléssel folytatjuk a napot.

Bienvenue

Ahogy említettem, vannak bizonyos dolgok, amiknek utánamegyek utazás előtt, bár a legtöbb dolgot sikerül intelligenciából, és logikából lenyomnom. Nos, a repülőterek, azon túl, hogy rondák, semmiféle logikával nem rendelkeznek, így esélytelen volt, hogy érzésből zenéljek, vagy improvizáljak. Internet, Google Maps, stb... Az eredmény végül csak egy kétoldalas lap lett, amin egy térkép, és egy magyarázat volt. Hasztalan.
Leszálltam a gépről, és egy halom furcsa ember, és kétségbeejtően sok gyönyörű fekete nő között kivártam a vadiúj fekete elevegörgősömet, majd elindultam az idegen terület felé. Eddig csak kocsival jártam Párizsban, ami nyilván sokkal jobb, és egyszerűbb, mint a tömegközlekedés. A repülőtéren aztán kinéztem egy embert, akiről lerítt, hogy tudja merre megy, és követtem. Persze előtte láttam, hogy busszal fog menni, mert nem várta ismerős, és nem is volt úgy öltözve, hogy taxit fogjon. Csak azt reméltem, hogy ne az "Orlyval" nevezetű 10 Eurós gyorsvasúttal menjen, mert nem szeretnék 5.000,- Ft környéki pénzt fizetni a Párizsba jutásért (Orlyval + vonat a városba). Az embert, és a jeleket követve eljutottam a buszmegállóig, ahova éppen ekkot állt be a busz. Hibátlan Franciatudásommal megkérdeztem a sofőrt, hogy "Orly ville?", mire azt mondta, hogy "Oui, 1,80€", így meg is volt a transport. Két megállóval később megáll a busz, a sofőr kiszáll a fülkéjéből, és odajön hozzám egy listával a megállókról, és ellenőrzi, hogy jól értette-e, amit akarok. Mondom, hogy "Je voudré aller a RER", és csodák csodája, ezt is megérti. Elképesztő, hogy ezek a franciák, hogy kenik-vágják az anyanyelvüket! Söfőr visszaszáll, én meg azon gondolkodom, hogy tényleg megtörtént-e, hogy egy félfranciául makogó túrista lehetséges félrevezetése annyira foglalkoztatott egy reptéri buszsofőrt, hogy megálljon a busszal, és kiemelten foglalkozzon egy emberrel, akit nyilván nem fog többet látni. Ezzel kezdődött a csodálatom.
A busz össze-vissza kanyargott a reptéri ipari parkban, ahogy ezt az ipari parkokban közlekedő buszok szokták, és végül megérkeztem az RER ("errőerr" - olyan, mint a HÉV) megállóba. Ahogy sétálok fel a lépcsőn, szembejön egy lány, és rámköszön. Hirtelen nem is tudtam, mit kezdeni a dologgal, csak visszaköszöntem, majd elkezdtem gondolkodni, hogy ez mi volt. Közben megvettem a jegyet, majd egy kedves úriember megtanított a jegykezelés rejtelmeire. Ahogy várakoztam a vonatra a lány is megérkezett, aki rámköszönt, leült mellém, és elbeszélgettünk arról, hogy mit is csinálok errefelé, és milyen vesződség naponta Párizsba bejárni dolgozni.
Egy órája szállt le a gépem, és egy csinos lánnyal beszélgetek egy padon ülve. Madridban erre két hónapot kellett várnom, bár akkor is egy francia lány volt a képben.
A vonat bevitt Párizs központjába, és bár számíthattam volna erre, hiszen az állomás neve is "Notre Damme - Saint Michael", mégis meglepett a látvány, ami fogadott, amikor felértem a megállóból.
Csodálatos idő, kezdődő sötétedés, és a Notre Damme a maga kis szigetén a Szajnán. Egészen elképesztően kezdődik ez az egész - gondoltam magamban.
Elindultam A Centre George Pompidue felé, ahova megbeszéltük a találkát Anikóval, és szembesülnöm kellett, hogy itt az emberek egy fokkal figyelmetlenebbek még a madridiaknál is. Gondoltam, hogy letesztelem, hogy esetleg felfigyelnek-e a másik emberre az utolsó pillanatban (Madridban ezt sokszor előfordul, és kooperálnak az ütközés elkerülése érdekében), de végül letettem róla. Helyette inkább eltévedtem egy kicsit, és Anikóval közös erőfeszítéssel elhúztuk egymás megtalálását, amennyire csak lehet. Végül aztán csak sikerült összefutnunk, és ezzel az utazás részt megoldottnak nyilvánítottam.
Anikó lakása úgy 15 méterre van a Pompidou-tól, így gyorsan feldobtuk a csomagomat, és elmentünk egyet sétálni a környéken. Az időjárás itt már őszbe fordult, ezt a fák is hirdették, de azért egy esti séta mindig kellemes lehet Párizsban. Legalább is én így éreztem. Csak fel kell öltözni rendesen.
Sétáltunk egy jót a környéken a Párizsi estében, és igyekeztünk felzárkózni a dolgokkal, amik történtek velünk, amióta nem találkoztunk. Ettünk egy finom vacsorát egy helyes kis olasz étterem teraszán, majd hazasétáltunk.
Bienvenue á Paris!

Robitzok a Világban - Paris

Van nekem egy szenzációs unokahugom, aki fotomüvész, és még Robitz is. Ezt add össze! Ráadásul olyan zseniális, hogy mindenféle helykre meghívják, és pályázatokat nyer, és kávézókban lebzsel egész álló nap, szóval igazi naplopó művész, na! Valamikor jó régen már említette, hogy el fog tölteni némi időt Párizsban, (mert ezek a művészek már csak ilyenek, hogy állandóan Párizsban lógnak) és akkor felmerült, hogy meg is látogathatnám, a közelségre, és a rokonságra való tekintettel. Ahogy múlt az idő a párizsi utazása el is érkezett, és újra feldobtuk az ötletet, hogy kéne Párizsban találkozni, mert az jó muri. Nos, ezúttal alá is álltunk, így alakult, hogy fogtam magam, és felkerekedtem (nem mintha nem lennék már így is elég kerek), és meglátogattam Anikót Párizsban.

Már maga az a gondolat, hogy Párizsban találkozunk, egy emelkedett hangulatot adott, hiszen ki gondolta volna, hogy egyszer ennyire "világlátott", és nagyvilági Robitzok leszünk? A munkában is volt egy kis hajtás (nyár ellenére), így pont időszerű volt, hogy egy kicsit hátradőljek.

A jegyet az Iberiánál vettem, mert csak egy kicsivel volt drágább a fapadosnál, de mégis Iberia, és nem holmi fapad. Péntek délutáni indulást néztem ki, hogy ne érjek olyan nagyon későn, így délelőtt még dolgoztam, majd eljött értem Jani, és kivitt a reptérre. Szépen kiérkeztünk időben, besétáltam a reptérre, átjutottam a biztonsági ellenőrzésen, és elindultam a T4S terminálra. Madridban ugyebár 5 terminál van, és persze én a legfurfangosabbra mentem. A T4S a T4 terminálról érhető el, és kizárólag egy erre épített automata metrón lehet odajutni. Ki tudja miért, de ezek a spanyolok imádnak fúrni a földben. A T4S-en szépen elindultam a kapu felé, majd gyorsan megálltam pontosítani, hogy hova is kell mennem, de nem találtam a járatom.

Ehhem...

Ellenőriztem a beszállókártyát, és stimmel. Az a nap, az a hely, az a terminál, járat sehol. Találtam sebtiben egy Iberia információs központot (elvégre megbecsült Iberia klubtag vagyok, még klubkártyám is van), és ott jutott eszembe először, hogy nem fogom elérni a gépem és/vagy kioltom valakinek az életét. Tudjuk, hogy itt Spanyolországban minden lassított felvétel, de amit a két nő művelt a pultban olyan lassú volt, hogy azt vártam, hogy a hangjuk is elméllyül a speciális effekttől. Előttem egy srác állt, előtte meg - akivel éppen foglalkoztak- egy tata volt, aki érzésem szerint sportot űzött abból, hogy meddig bírja húzni a kérdéseket. Lehet, hogy arra játszott, hogy kivágják? Háromszor is visszavánszorgott "csak még egy kérdésre" mint Culombo, és olyan értetlen volt, hogy akár magyarul is beszélhettek volna neki. Ellenőriztem: spanyol volt. (o:
 A másik sorban közben az egyik legvisszataszítóbb létforma, a gyerekkel érvényesülő (visszaélő) anyuka versenyzett egy pofonért. Gond nélkül a sor elejére vágott, és elkezdte mondani a magáét az információsnak. Az egy ideig ignorálta, majd két mondata között közölte a kedves anyukával, hogy ott a sor vége. Na erre azonnal előugrott a babakocsi, és hogy "én gyerekkel vagyok", mire az információs megkérdezte, hogy látja, hogy gyerekkel van, de ebben mi a hírérték? Kivételezést vár? "Persze, ha megbeszéli itt mindenkivel (általános mozdulat a baseballütőkkel, sokkolókkal, gázsprével, láncokkal felszerelt lincselőkre), hogy ön előrejön, amíg ők itt várnak, akkor semmi gond". Anyuka hátramegy, és elkezdi a szokásos figyelmeflkető viselkedést. Sóhajtozik, cöcög, mocorog, félhangosan méltatlankodik, krákog. Megkínáltam cukorkával, erre abbahagyta, és képzeletben szétverte a fejemen a babakocsit.
A tata előttünk végül hozzá méltó viselkedést tanusított, és az idős korára való tekintettel meghalt. A srác gyorsan végzett, így végre megtudakolhattam, hogy hol a repülőm? Az információs (közben megerősödtek egy manussal) molyolt a számítógépen egy kicsit, majd közölte, hogy a másik terminálon. Mondom neki, hogy a beszállókártyámon T4S van, a gép meg a T4-en, és 10 perc múlva beszállás. Kérdezem tőle, hogy ez most komoly-e? Erre mondta, hogy ne izguljak, mincs benne cukor. A gép úgyis késik tíz percet, a másik terminál meg 27 perc. Pöpec! A legviccesebb az volt, hogy semmilyen együttérzést nem tanusított. Olyan volt, mintha a pontos időt mondta volna, és nem azt, hogy a pontos idő ellenére le fogom késni a gépemet.
Úgy döntöttem, hogy büszkén viselem a helyzetet, és nem futottam, csak szedtem a lábam. Közben már fogalmaztam a mondandómat arra az esetre, ha lekésem a gépet. Mire odaértem a kapuhoz már az összes utas belefásult a várakozásba, mert hogy még sehol nem volt beszállás. Az csak jó fél órával később indult meg. Mivel tuti helyre foglaltam jegyet (mondom: nem fapad), megvártam, amíg mindenki bebotorkál, és kényelmesen bementem utolsónak. Hiba volt. A fej feletti csomagtér ugyanis mindenhol tele volt. Nem tudom, hogy számolják ki a csomagteret, de az tuti, hogy kevés. Ez a hátránya annak, ha nem korlátozzák a poggyászozást. A megoldás az volt, hogy leadták a csomagtérbe, így mehettem érte a szalaghoz, miután leszálltunk. Pompás. És még csak ezután jött a legviccesebb. Kiderült, hogy az ábrát a repülőgépről, amin a helyedet tudod lefoglalni fordítva rajzolták (vagy én néztem rosszul, ami még soha nem fordult elő), így nem a vészkijárat mögötti nagyobb lábterű, hanem a vészkijárat utáni helyet sikerült bejelölnöm. Ez nem csak azt jelenti, hogy kicsi a lábtér, hanem azt is, hogy nem lehet hátradönteni az ülést, mivel ugye a vészkijáratba nem lóghat be... A szerencse az volt, hogy nem ült mellettem senki, így kényelmesen terpeszkedhettem. Megnéztem útközben a Paul-t, és egész jól telt az utazás. Ezért fontos, hogy felülemelkedjünk a kellemetlennek tánő dolgokon, mert a végén igazából csak az számít, hogy elvagyunk, vagy nem.
A gép majd' egy órás késéssel indult, és amikor leszálltunk még közölték, hogy állnak a helyünkön, így a leszállópályán is kell kicsit várnunk. Iberia? Klubkártya? Meg a kis ...
És most jön a lényeg: a fent írtak egyike sem fontos. Azt hiszem, a gyerekes anyuka volt a legalja az egésznek, de látni, hogy mennyire gyűlöl, amiért nem esünk térdre előtte, mindenért kárpótolt. (o:
A fent leírtak a Párizsi utazásom "kényelmetlenségeinek" teljes listája. Ezek sem voltak igazán problémák, simán beleférnek bármelyik utazásba, még akkor is, ha én olyan szerencsés vagyok, hogy soha nem volt semmilyen problémám az utazásokon. (Mivel én a sokáig készülődő típus vagyok, aki viszont nem a határon/repülőtéren veszi észre, hogy otthonhagyta az útlevelét/személyét/pénzét/repjegyét, stb...)
Innen kezdve pedig csak szuperlatívuszokban tudok majd beszélni a történtekről.

A Robot, aki Ellenszegül

Egyszerűen imádok értelmetlen, és ostoba címeket adni a bejegyzéseimnek, na! (o:
A dokumentum első részében megmagyarázom a bizonyítványomat, aztán mesélek is talán valami mondanivalót is.
Van nekem a céges telefonom, és a spanyolokkal ellentétben nekem nincs is több telefonom. Mondjuk én nem is beszélek annyit mint ők. Ha nem egymással beszélgetnek, akkor telefonálnak. Hogy nem hül ki a gyomruk! Nem is csodálom, hogy ennyi pofázást nem bír ki egy mobil, így inkább többet tartanak. No az én telefonom egy mezei Nokia (ejsd: Nokkia - de nem kell izgulni, mert így csak a finnek mondják) Szegény telefonom már eléggé az utolsókat rúgta. Perszer nem tehet róla, mégiscsak egy Nokia (ejsd: Nokkia - a spanyolok nem így ejtik, hanem úgy, mint mi nokiának. Viszont a Samsungot "szánszun"-nak mondják... hihi). Szóval egy Nokiától nem sokat várhatunk, ugyebár (ejsd: Nokkia... vagy már írtam?). Nyilván nem lehet minden telefon Motorola. Szóval elkezdtem gondolkodni rajta, hogy kéne venni egy telefont.
Emellett a következő időszakra volt kilátásban némi utazgatás, és mivel szeretett GPS-emet kivágtam a kocsiból, foglalkoztatott a dolog, hogy valamilyen szórakoztatóelektronikai eszközt kéne beszerezni. Ne, ne mondjátok, hogy a háromyszáz valahány könyvem közül csak van egy, amit magammal vihetek a repülőre.
Nos első körben az utazás miatt vettem egy tabletet. Aki nem tudná, mi az a table, az olyan, mint egy laptom, amit kettétörsz a zsanérjánál, és eldobod a billentyűzetet. Gyakorlatilag egy kisméretű érintőképernyő, ami majdnem mindant tud, mint egy laptop. Nyilván egy olcsóságot vettem, mert mert. 100€ volt, ami szerintem nem sok, és ennek megfelelően nem is tudott a netre kapcsolódni, mert egy szar. Vissza is vittem.
Egy kicsit még rágtam a témát, de végül eldőlt. Kell vennem egy okostelefont. Nyilván nem veszünk Apple-t, mert vesszen az Apple. Elég volt belőlük a Nordeniaban 14 évvel ezelőtt. A Simbian már kifelé megy, a WinCE meg olyan nehézkes. Maradt az Android, mi más. És persze Motorola, mi más. Innen már csak egy szempillantás volt, hogy eldőljön: Motorola Defy-t kell venni, mert amellett, hogy egészen jó felszereltsége van, még vizálló is. Nosza, szétnéztem a Segundamanon (olyan, mint az Aprónet), és fel is hívtam egy fickót, aki éppen árult egyet. Kiderült, hogy valami vállalkozó, aki pontokért kapta, és tulajdonképpen csak biztosra akart menni, hogy valaki megveszi, ezért volt 160€ az ára. A telefon Vodafonos volt, így a neten megrendeltem hozzá a feloldó kódot, és gyorsan feloldottam.
Eszméletlen egy kis telefon! Persze, ez az Android dolog, amúgy is csoda, node, hogy egy telefonban az iránytűtöl kezdve a gyorsulás, és -döntésérzékelőn át minden legyen! És még mi mindent lehet rá feltenni!
"Elképesztő ez az új tudomány! Mondd csak el még egyszer, hogyan lehet birkahólyaggal földrengés megelőzni?" /Monty Python/