Egy kis kocogás

Este kocogni voltam, mert azt szeretem. Gondolkozok, vagy éppen nem, levezetem a nemlétező stresszt (vagy stresszet), jót tesz az egészségnek, minden átmeneti kényelmetlenséget megszüntet. fejfásást, macskásodást, nyakhúzódást.
Mostanában kicsit hanyagoltam ezt a dolgot. Mindig volt valami tennivaló. Jöttem mentem az autó, vagy a motor miatt, így a napi 10km-ből gyorsan heti 1-2 x 5 km lett. Nem baj! Majd most pótoljuk,
Nem mondanám, hogy minden futás egy külön kaland, vagy hogy egyedi, mint a hópelyhek. Persze, az sem igaz, hogy a futás mindig unalmas, monoton és egyforma. Az viszont biztos, hogy ez a futás emlékezetes volt.
Este Roxékkal találkoztam a Pleniben, és KFC-ben ettem, meg aztán piszkosul meleg volt egész késő estig, így csak fél 10-kor indultam el.
A nyár egy kicsit elaltatja az éberséget, így nem is nagyon szoktam időjárás-jelentést nézni. Bazi meleg lesz, napsütés - minden napra ugyanez van. A különbség legfeljebb annyi, hogy kellemes 30°C-os hűvös van, vagy árnyékbamenekülős 39°C.
Nos fél tízkor elindultam futni, és éreztem, hogy megint olyan piszok meleg van. Az a fajta meleg, ami körülvesz, és úgy felizzít mindent, hogy amikor le is hűl a levegő, a tárgyak, föld, aszfalt, épületek csak úgy ontják a meleget. Nehéz elképzelni azt, amikor az utcán távoltartod magad az épületektől, mert radiátor módjára nyomják a meleget rád.
Az útvonalat úgy választottam meg, hogy egy emelkedős részt letudjak előre, így az első másfél kilóméter amúgy s fárasztó. Szóval csak néztem előre, egyik láb a másik után, és futás. Egy levegővétel, három kifújás. Ez a beállt ritmusom. Meleg van, fárasztó az elej, semmi különös.
Hanem a második kilóméter környékén felfigyeltem rá, hogy valami nem olyan, mint mindig.
A meleg egészen elviselhetetlen volt, és lélegezni is alig lehetett. Aztán rájöttem, hogy por van. Mármint sivatagi por kavarok a levegőben. Amikor megtöröltem az arcom, sáror lett a kezem az izzadságtól, és portól. És persze a vihar előtti csend, amiről még nem tudtam, hogy a szó szoros értelmében kell venni. A baj akkor kezdődött, amikor az Avenida de Aragónra kanyarodtam, ami az A2-es szervizútja, tulajdonképpen. Olyan szélvihar támadt, hogy szinte dobált. A por csak úgy kavargott, egy perc alatt koromsötét lett, és akkorákat villámlott, hogy kezdtem várni egy jó kis tornádót. Az autók össze-vissza dülöngéltek az úton, és látszott, hogy komoly küzdelem sávon belül tartani a kocsikat.
És akkor megérkezett a víz. Nem nevezném esőnek, mert az rendszerint cseppekből áll. Nevezzük inkább vízfüggönynek. Egy erős 5-7 percig egybefüggően ömlött a víz az égből, percek alatt folyókat képezve minden úton, és főleg útfélen.
Az embereknek van egy repertoárjuk, ami tartalmazza hogy milyen időjárásokat láttak, és ez a repertoár néha-néha bővül. Például, amikor az a hatalmas hó volt Budapesten, és nem tudtunk iskolába menni, vagy Ecuadorban a térdig érő jégeső. Nos a koromfekete égbolt alatt tornádóban kavargó, villámok szaggatta homokvihar, amiből aztán vízözön keletkezett mindenképpen új eleme az időjárás-repertoáromnak.
És mindezek közepette egy belégzés, három kilégzés. Magas térdemelés az alkalmi folyóban, és egy enyhe, megmagyarázhatatlan félelem, ami nem is annyira a sötétnek, vagy a villámnak szól, mint inkább annak, hogy milyen kicsikék vagyunk, ha a természet úgy akarja.