Veresen

Egy nap vidék. Persze nem annyira falu, mint a Budapesten kívüli látogatások megejtése.
Reggel felültem a vonatra (nagyon vicces), és elpöfögtünk veresegyházra. A kulcsom már nem jó a kapuba, így ki kellett csörgetnem az ittlakókat.
A ház a régi, de a többi már mind új. Ágiék most ott laknak, ahol mi laktunk, és örömmel látom, hogy minden egyre jobban néz ki. Igazi meglepetés, hogy az új lakók, akik Ágiék helyére költöztek nagyon szépen kicsinosították azt a részt. Persze, mindig is tudtam, hogy lehet kezdeni valamit ezekkel a lakásokkal, de így megvalósítva mégiscsak meglepő. Az új lakok teljesen rendben vannak. Életvidám, hepi páros.
A nap viszont rövid, így csak rövid beszélgetésekre, és némi vinnivaló összegyűjtésére futja az időmből. Főleg, hogy mindenkinek odaigértem magam mára.
Át is mentem Steve-ékhez, akiknél semmi nem változott, csak a gyerekek cserélődtek ki majd hogy nem kamaszokká. Stevvel jól megbeszéltük rocksztári pályafutását, és annak összeegyeztetését a mackónadrágban tüzeléssel.
És már irány is Tündiék. ismételhetem, hogy itt is minden rendben. közben Attisék is befutnak, így majdnem egy mini-szilvesztert rendezünk. Elvégre 31-e van...
Érdekes Tündiéktől hallani, hogy aggódnak a magyarországi helyzet miatt. Mármint politika, meg gazdaság. Amikor már azok az emberek is beszélnek a politikáról, és gazdaságról, akik azért megteremtik at ideális feltételeket maguknak, akkor ott már valami tényleg elromlott. Node mi kis emberek vagyunk, így nem feladatunk az aggodalom. Inkább elbeszélgetünk a fontos dolgokról, mint a nyaralások, tervek, meg az élet Madridban. Mivel talpalok, megkérem Tündit, hogy vigyen el Mogyoródra (nem, nem a te mogyoródra).
Zsuzsiéknák áll a báll. Mármint szilveszteri buli lesz Luca vezetésével, amiből nyilván nem sülhet ki semmi jó. Egy halom bakfis aprónép nyüzsög a házban. Egyébként még nem voltam Lucáék új házában, így ezúttal körbenézek, és tetszik.
Itt mindenki aranyos, és kedves, néha farkasnak is érzem magam, vagy fekete báránynak. Az egész napom normális emberek között telik, én meg... bah.
Hévezni fogok! Zsuzsi kutyafuttában kivisz a hévhez, és se elbúcsúzni, se mindent megköszönni nincs időm.
Fél éjfélre érek Anikóhoz, és pezsgőzés helyett pakolom a bőröndömet. Végülis, ilyen még nem volt.

Bowling

Egy kis kikapcsolódás gyanánt fogtuk magunkat Tamással, és Hanglooseal, és elmentünk plázázni. Tudjuk, ugye, hogy a plázáknak egy célja van, és az az, hogy az ember melegben legyen, és ne ázzon. Az, hogy a plázán belül mit csinálsz, az már mindegy. Főleg, ha Tamás és Hangloose a társaságod. Letámasztjuk a kocsit a Sugár mögött, aztán bemegyünk bóklászni. A mozi tele van, és nem is játszanak semmi igazán jót. Ráadásul én a barátokra vagyok kiváncsi, nem a filmre. Ahogy ott kószálunk, szembe jön egy Bowlingpálya, így igénybe is vesszük. Nem tudok beszámolni róla, hogy miről beszélgetünk. gurítunk, beszélünk, hallgatunk, és egy óra úgy telik el, mint bármelyik ötperc. Miután minden lehetséges menetet megnyertem, közös megegyezéssel véget vetünk Hangloose és Tamás megszégynítésének, és átmegyünk az Árkádba enni. Igen, gyorskaja. Na és? Nem értem, miért van mindenkinek baja az ételkészítés sebességével.

Végül aztán a mozi kivételével minden napirendi pontot kipipáltunk - evés, beszélgetés, maflaság - mindenki hazament kipihenni a többiek fárasztását. Persze, engem tamás hazavitt, mert ilyen rendes gyerek, és mert egy hülye kocsibérlést sem tudok elintézni. Komolyan mondom...!

Tamáskáéknál

Megint a Novhéttéren állok. Reggel tízre beszéltük meg, majd egyeztettük, hogy 11 lesz belőle. Persze Tamáska az oka megint, és nem az, hogy 10-kor keltem.
Amikor legutóbb Magyarországon voltam, Tamás említette, hogy hiányoznak neki a beszélgetéseink, így az ő érdeme is az utazásom. Mivel Tamás és Hangloose talán a legjobb barátaim, meghagytam egy napot program nélkül, hogy gyakorlatilag azt tudjunk csinálni, amit csak akarunk.
Szóval várom Tamás pirosas SX4-esét, mire ő megjelenik egy szürkében. Kiderül, hogy Tamásnak csak  az emlékeimben pirosas a kocsija, a valóságban szürke. Jó a memóriám...
be is ülök, és nyomban nekiesek a navinak. Még nem sikerült elrontanom, pedig mindent megpróbáltam. Van egy nagy képernyője, és teljesen érthetetlen logikája is van neki. Tamás készségszínten kezeli a káoszt.
A tolatóradar az nem is radar, hanem kamera. Vicces, hogy kistévén nézed, ahogy kidöntöd a tűzcsapot a kocsi mögött. Csak el ne ázzon a kamera.
Szóval, ülök lövésznek, Tamáska vezet, és 1995 van. Legalábbis beszélgetésben. azonnal felvesszük a fonalat, hiszen le sem dobtuk. Bringák, "bringák", munka, család, autók, kütyük.
Határozottan elindulunk a Farkastanyába enni, de azt már bezárták. Nekünk bezzeg senki sem szólt. nem baj, elütünk egy kis időt a Pólusban, aztán irány Csömör. Hangloosekáék már ott vannak. Családi idill. Rosszalkodó gyerekek, beszélgetés, helyzetjelentés, kis farakodás, hogy mozgás is legyen. Editke csendes és humoros, mint mindig, bár egy kicsit fáradtnak tűnik. Tamás anyukája a régi. morog kicsit a keresztlányomra, egyébként viszont hozza a humorát. Családi vonás, ritkán beszélnek, de akkor angol humorral. Ezért is jövünk ki ilyen jól.
Az ilyen látogatásokat is sűríteni kéne, de majd' 3000 km-ről nehéz. Mondjuk, amikor veresen laktam sem volt túl sűrű.

Trudinál

Aramisnak délutánra van valamilyen programja, ahova már szégyell elvinni, így szabad az este.
Fel is hívom Trudit, hogy mi a helyzet felé. Megbeszéltük, hogy megnézem csodás új lakását, és bár másnapra lőttük be az időpontot, megelőlegezem a bizalmat, hogy nagynéném is időmilliomos, mint én.
Meg is állapodunk egy közeli időpontban, így veszem a kabátom, és indulok.
Ismét metrózom, ami még mindig vicces. Lehet, hogy pár hónap után már nem szórakoztatna ennyire, de most még jó. A nyugatiig amúgy villamosozok. Jólnevelten lyukasztom a 3-5 éves buszjegyeket. 220 Ft, 270 Ft. A frissebbik 300 Ft-os.
Trudi a Váci úton lakik, és pikk-pakk megtalálom a házat. Elém is jön, és bevezet a birodalmába. Csodás kis lakása van, meg kell hagyni. Ez nagyobb, mint az előző, ebben körbe is lehet fordulni, és még annál is nagyobb. Szépen berendezve, igényesen dekorálva.
Trudival megbeszéljük az élet dolgait, és főleg, hogy kivel mi a helyzet. Persze kivesézzük a családot, és mesélek Spanyolországról. Előkerülnek a Csirmaz - Vadas nyaralás emlékei is.
Nem marad el az etetés sem, és kapok finom húslevest, amit talán két-három éve nem ettem.
Persze néha megszakítjuk adásunkat egy-egy cigarettázásra, amit a kertben folytatunk. Trudi el is meséli, hogy micsoda kovácsoltvas cuccok vannak még a tárolóban (mert van neki tárolója is), és milyen jól fogja azokkal még szebbé tenni az udvart. A szomszédban egyébként egy iskolaszerűség van, ami nem baj, hiszen este nem zajonganak. Ha mégis nagy a lárma, gondolom, meg lehet oldani egy átlagos kézigránáttal.
Szóval ilyen kiválóan teli az este Trudinál.

Megint Aramisnál

Anikó már pakol is, mert holnap megy Isztambulba. Én is pakolok, mert én meg Aramishoz megyek. A mexikói úton találkozunk, és megyünk is egy buliba. Inkább társasparti. Érdekes emberek Aramis barátai. "Túramókusok", ahogy ő hívja őket. Merthogy a túraszakkörből ismeri őket. Mindenki hepi, szép lakás, és különösen tetszenek az agymenesztő hülyeségek, mint a világító csak, vagy az unokahugica nyávogását mozgás érzékelése esetén visszajátszó Tesco-s műanyag űrlény.
Később befut Kurucz Zsuzsi (elvégre Ő is túramókus, ahogy Aramis is). Beszélgetünk vele is, és megállapodunk a 31-ében.
Nem maradunk túl sokáig, de már nem tudom pontosan miért. Azt hiszem valaki álmos.
A következő napokban is csupa jó dolog történik. Vásárolunk, libegőzünk, rengeteget beszélgetünk, próbálunk moziba menni, de persze nem játszanak semmi jót emberi időben.
A libegőzés nagyon jó. Bár továbbra sem értem, hogy az emberek hogy nem tojnak be tőle. Sétálunk egy jót a János hegyen, és a hideg ellenére is jól esik. Persze figyeltem ám a "bringapályát" a libegő alatt. Hááát... lehet, hogy még lemerészkednék rajta. Elvégre kiváló bringát építettem magamnak!
Sétálunk Budapesten is. Ez amolyan sétálós időszak. Elvégre tél van. Az ember mégsem ülhet a jó meleg szobában, amikor meg is fagyhat. A Hősökről a Vörösmarthyig megyünk és vissza. Eszünk valami sültet a karácsonyi vásáron (ami még nem tünt el), és folyamatosan beszélünk. Néha hallgatunk, de az is olyan, mintha kommunikálnánk. Több ilyen nap kéne.

Megint Kareszéknál

A fürdő után irány haza, mert este vendéglőbe megyünk. Eddig ha nem otthon ettünk Terike főztjéből (és mi mást is akarhatna az ember?), az mindig a Badacsonyi lacikonyhások valamelyikénél volt. Nyilván egy vendéglőben nem főznek olyan finomat, mint Terike, de nem várható el, hogy mindig ő főzzön. Igy most vendéglő, és ráadásul kiváló!
Rajtunk kívül csak németek vannak, mint ahogy a Balaton környékén ez megszokott. Én szarvassültet kérek, mert a vadhús azért az vadhús. Ráadásul zalai.A zalai dolgok jók. Anikó sültet kér, és görögsalátát mellé. Szegény, azt hiszi, hogy ezzel lightosan eszik majd. Kihoznak neki egy üst görögsalátát, és azt hiszem, magában mindenki azt gondolja, hogy akkor ez is az adag. A szakács, vagy a felszolgáló viszont gyaníthatólag alultápláltnak nézte Anikót, ugyanis a fogás fő összetevője, a hús, egy hatalmas fatálon érkezik sült hagymával pópozva. Mire közelebb ér a kaja, Anikó eltörpül az adagja mellett. Persze, aggódni nem kell, mert ott vagyunk Karesz meg én, így nem marad felhasználatlan üzemanyag.
Miután hazaérünk, beszélgetünk még kicsit, és persze cigarettázunk Anikóval, majd irány az alvás.
Másnap délelőtt csak a lustálkodás marad, mint elvégzendő művelet. Megérkezik Ápri, Anikó kedvese, és közben elkészül az ebéd is. Megint eszünk. Ugye milyen érdekes? Ez az evés dolog nagyon jó ám, ezért is csináljuk ilyen sűrűn, és nagy mennyiségekben!
Délután pihegünk, aztán elindulunk Budapestre. Csudijó egy látogatás volt ez!

A Fürdőben

Alapesetben Zalakarosra szoktunk menni, de most Kehidakustány a cél. Karesz meséli, hogy a zalakarosi fürdőt úgy felturbózták, hogy eltéved az ember benne. Amikor először voltam Kehidakustányban nem tetszett, mert kicsi, de mostanra épp ez tetszik benne. Családias, és nem is annyira tömött. Szépen eloszlanak az emberek, így nem heringtelep.
Megérkezünk, átöltözünk, és hiába a hasizmozás, meg a salátázás, három órán át kell tartanom behúzva a hasam. Azt hiszem, érzem már az idő közeledtét, amikor már nem fogom behúzni a hasam a fürdőben. Az én koromban minden nap ajándék, nem pazarolhatom az időmet légzőgyakorlatokra. Papucsot persze nem hoztam, így komoly kihívás a közlekedés. Totyogni a csúszós kövön, közben figyelni a behúzott hasra, és egyáltalán, tudni, hogy merre megyek. Elég bonyolult.
A vízben aztán végre otthon vagyok. Nem is tudom, mikor pancsoltam utoljára. A meleg vízben gyorsan felolvadunk, és a társaság automatikusan női- és férfi szakaszra oszlik. Beszélgetek Karesszal, megváltjuk a világot, és közben kezdünk mazsolákra hasonlítani, ahogy ráncosodunk a meleg víztől. Persze kipróbálunk minden medencét. vicces, ahogy mezitláb, egy szál fecskében sétálgatunk a 4 fokban. megállapítjuk, hogy a leghidgebb víz a legjobb, úszunk pár hosszt, aztán megkeressük a lányokat. Ők persze a legmelegebb medencében vannak.
A medencézés után elmegyünk a fürdő boltjába újságokat venni Roxnak. Amíg a többiek maszatolják az ujságost, én nézegetem a folyósón a fényképeket. Csodás helyek vannak Magyarországon. Persze azt tudjuk, hogy egy szép kép még nem jelent minden jót. Ráadásul a képek egy részéről kiderül, hogy nem is Magyarországon készült, hanem Kanadában, meg Svédországban, és egyéb helyeken. nem baj, azért Magyarország szép hely. Oda kéne költözni egyszer.

Kareszéknál

Kareszéknál mindig jól érzem magam. Semmilyen bajt vagy szomorúságot nem kapcsolok hozzájuk. Persze, Murakeresztúron megkergettek a libák (szemetek), és leégettem a bőrt az alkaromról folyékony fémmel, és aztán zakóztam egyet murván, hogy pont a sebre essek. Semmiségek. Jah... és a Tarzan polómat véletlenül kettévágtam fejszével. Na de ezek mind olyan vidám kis történetek.
Itt mindig nyugalom van, és nem idegeskedik senki. Sokat eszünk, és beszélgetünk. Ők is azok közé az emberek közé tartoznak, akikkel soha nem veszítem el a kapcsolatot. Lehet, hogy hónapokig nem találkozunk, de soha nincs kínos csend, vagy olyan érzés, hogy nem tudunk mit kezdeni a másikkal.
A rántotthúsokért folytatott harc is enyhül. Nem is húzok ujjat Karesszal, meg lusták is vagyunk már. Azért még farkas törvények vannak! A biztosnág kedvéért Terike annyi húst csinál, hogy ne vesszünk össze rajta, és ha beállít egy favágó brigád, ők is jól lakjanak vele. Nem állítanak be, így mi hízunk.
Mondanám, hogy lemozogjuk a sok ételt, de nem. Délután fürdőbe megyünk, ami valahogy az utóbbi években szokássá vált. Persze előtte kis pihenés, meg cigarettázás.

A Vonaton

Félkör a Déliben. Pénzautomatát keresünk, de az persze nincs sehol. Nem baj, Anikó a mai kitartóm, így vesz nekem vonatjegyet. "Amíg sitten voltam" feltalálták Magyarországon is az egysoros sort. Egy sor van, és onnan megy mindig az első ember a felszabaduló ablakhoz. Így nincs hömpölygő tömeg, és sorról-sorra ugráló emberek, meg minden sorban taktikusan elhelyezett családtagok.
Megvan a jegy, találunk automatát is, veszek fel pénzt, és irány a büfésor. A Fornettis zárva, pedig most nagyon ennék. Spanyolországban nincs Fornetti. Kéne importálni.
Ahogy szokás, összevásárolunk minden fölösleges kalóriát, és felülünk a vonatra.
A vonat rendezett, és takaros. nincs tömeg sem, pedig arra számítottunk. Felszállás előtt vagonszámlálást tartunk, mert valamelyik államáson pár kocsit máshova irányítanak.
Érdekes a táj. Úgy értem, hogy más, mint a Spanyol, de nem tudom megmondani miért. Sem a növényzet, sem a domborzat nem különbözik nagyon, mégis más minden.
Egy napja vagyok magyarországon. Még mindig felkapom a fejem minden szóra. "Jééé! Magyarul beszélnek!" Ja, persze... A vonatút három óra, de úgy eltelik, mint a pinty. Beszélgetünk, és tömjük magunkba az összevásárolt hülyeségeket. Mint a Hogwards Expess.
Anikó nagyon előrelátóan előre szált fel. (Érteeed.. _előre_ látóan _előre_ szállt. Nagyon vicces!) Mert Balatonszentgyörgyön úgyis elől kell leszállni.
Úgy elsuhanunk Karesz mellet, mint a pinty! Persze Ő közép-hátul várt minket. Taktikai szempontból.
A lényeg, hogy megérkeztünk. Mindenki boldog, és tényleg örülök, hogy itt vagyok.

A Metrón

Karácsony másnapja. Időtől időre emlékeztetnem kell magam, hogy karácsony van. Valamit ezzel is kell majd kezdenem, mert az nem lehet, hogy a születésnapom ünneplés nélkül múljon el. Pláne úgy, hogy az egész világ ünnepli. Én meg közben almalevet szürcsölök egy repülőn.
Metróval megyünk a Délibe. Onnan megy a vonat.
A metró sötét, és otthonos. Mint egy nyugdíjas néni lakása az Attila utcán. Barokk bútorok, félhomály, és a szag, ami nem konkrétan rossz, de kényelmetlenül érzed magad tőle.
Nincs tömeg, elvégre ünnep van. Mégis az az érzésem, hogy nagyobb a siettség, de lassabban történnek a dolgok. Egyébként nagyon tetszik. Szépen kárpitozott, puha ulések, patináns fém kapaszkodók. És a mozgólépcsők bazi hosszúak a madridiakhoz képest. Gondolom, így szórakoztatóbb, ha véletlenül megáll, és az emberek ötven métert gurulnak le, nem csak huszat.
Itthon műanyagmetrók vannak. Igaz, hogy Pininfarina tervezés, de egy kicsit élettelen. Mondjuk itt nem vandalizálják a metrót (annyira). Elvégre minden kocsi, és az egész metró kamerákkal megfigyelt terület. Hatalmas barlangszerű állomások vannak, és minden nagyon fényes. A székek viszont müanyagból vannak a metrón, így minden fékezésnél jobbra-balra csúszkálnak az emberek. Az vicces

Szóval ülünk a metrón, és zötyögünk. Eddig teljesen jól alakul az ittlétem. Persze, megint azon gondolkodom, hogy az egzisztenciát hogyan lehet összehozni az élettel. Mármint a megélhetést a magánélettel. Elvégre nekem a magánéletem Magyarországon van, az egzisztenciám iszont Spanyolországban. Nehéz ügy. El is hesegetem ezt most, elvégre pihenni jöttem, nem világot megváltani.

Anikónál

Lelassítom a kocsit a Wesselényi utcában, és kivetem magam a kocsiból. Aramis átveszi a volánt, és kinyitja a csomagtartót, hogy kiessenek a csomagjaim, pont oda, ahova zsugorkanyarral érkeztem. Itt is vagyok.
Felcsengetek Anikóhoz, kinyitja a kaput, aztán bóklászok pár percet a házban mire Anikó megment az eltévedéstől, és a biztos pusztulástól, ami egy ilyen ismeretlen környezetben várt volna rám.
Az új lakás művészi. Tágas, tiszta, világos, sok fehérel és feketével. Beszélgetünk, cigarettázunk, és megoldjuk a világ fontosabb problémáit.
Anikó már megnézte a vonatokat, így az is kiderül, hogy másnap nem henyélhetünk sokat, mivel reggel 10-kor megy a vonat.
beállítom a telefonom a wi-fit, lejelentem, hogy még élek, aztán Anikó végre rávetheti magát a telefonomon a Fruit Ninja-ra.

Aramisnál

Megérkezik Aramis a céges terepjáróval, és át is adja a vezetést. Ő nem nagyon szeret vezetni. Én meg régen vezettem magyarországon, így van néhány vicces pillanat. Semmi komoly.
Pikk-Pakk Aramisnál termünk. Még mindig nagyon magasan lakik. Lépcsőzünk.
A lakás már teljesen otthonos. Igényesen berendezve, kellemes bútorokkal, szép függönyök, díszitett falak. Ibu festett a falra Magyar népmesék-szerű motívumokat, amitől egy kicsit az az érzésem, hogy Kalocsán vagyok.
Úgy volt, hogy kacsát eszünk "lesz Tás", de végül Stroganoff lesz. Aramis frissen süti ki, és meg is beszéljük, hogy a darabolt hátszín jobb, mert nem kell tányérokat törni az elvágása közben.
Ahogy Tamáskával, Aramissal is úgy vagyunk, hogy akármennyi ideig nem találkozunk, mindig ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Azonnali összhang. Persze Aramissal egymás nyúzását is ott folytatjuk.
A tévében pont az Igazából szerelem megy, és sajnos pont elkapjuk azt a szomorú részt, amikor az ürge papírokon vall szerelmet a legjobb barátja feleségének. Pancser.
Elég nehezen idulok el, pedig megigértem Anikónak, hogy nem érek túl későn.
Az udvaron majdnem elvágódok a jégen. Két éve nem láttam jeget italon kívül.
Üdvözöljük magyarországon.

A Repülőtéren

Megint reptér. Megint a 4-es terminál, de ezúttal nem jártam meg előtte kettőt, mivel most onnan indul a gép, ahova kiírták. Meg is lepődtem kicsit. Semmi rohangálás, semmi káosz. Persze túlzok. Igazából szerencsém van, mert a repüléseim nagy része eseménymentesen telt. Mármint, nem volt semmi gubanc. Igaz, egyszer Kesztölcön majdnem fennakadtam egy fán, mert csukott fülekkel bohóckodtam, de az siklóernyővel volt.
Jöhettem vona taxival is, de olyan szép idő volt, hogy inkább buszoztam. az új Salvador Bachiller táskám igazán kiváló, és megy a Vägg bőröndhöz.
Beadom a bőröndöt, elszívok egy cigit, aztán irány a biztonsági ellenőrzés. Pikk-pakk bent vagyok a kapunál, és még van is időm, hogy egy csokivásárlással fel tudjam váltani a pénzem, hogy vehessek egy kólát.
A repülőn megint nem a vészkijáratnál ülök, de ezúttal legalább egy sorral mögötte, és nem előtte vagyok. Így van lábtér, és hátra tudom hajtani a támlát. Elő a telefont, aztán mehet a film. Mondtam már, milyen jó kis telefonom van? Hoznak szendvicset, meg üdítőt is. Persze van nekem is üdítőm, és hoztam sós mogyorót is. Nem mintha 3 óra alatt éhen lehetne halni.
Budapesten meglepően jó idő van. Kicsit át is esek a ló túloldalára. Kitalálom, hogy majd kint várom Aramist az épület előtt. Addig legalább elszívok egy fél doboz cigit. Vagy mondjuk egy szálat. Persze én vagyok a dinka, mert egy fél órával későbbre mondtam Aramisnak. Nem tudom, mit akartam azzal a félórával kezdeni. Persze, azt gondoltam, hogy késünk, nem jön a bőrönd, akármi. Nehogy neki kelljen várnia. Hát várok én.

Hun

Annak fényében, hogy olyan jól kijöttünk Anikóval Párizsban, és mert sok embert régen láttam, valamint mert elfogyott a téliszalámim, elhatároztam, hogy az ünnepek alatt elmegyek Magyarországra.
Persze, ezt sikerült úgy rendezni, hogy se' igazi komolyabb karácsony, se' szilveszter nem lett. Két kínos ünneppel kevesebb.
Tanulva abból, hogy a múltkor az Iberia megsziatott, a jegyet ezúttal a Malévnál foglaltam. Szállásra ezúttal nem volt gond, mert Anikó nagyvonalúan felajánlotta, hogy csövezhetek nála, amíg Magyarországon vagyok. Igyekeztem előre megszervezni a dolgokat, de ezúttal nem olyan sok mindent, hogy rohannom kelljen mindenhova. Foglaltam bérautót, mert a múltkori zsarolós bevitel után jobbnak láttam függetlennek lenni, még úgy is, hogy Rox és Jani nem lesznek Magyarországon.
A repülőjegy Dec 25-re szólt, és Jan 1-én reggel jövök vissza.
23 még dolgoztam, aztán 24-én mentem Roxékhoz karácsonyozni. Este szépen bepakoltam, aztán alvás. Holnap a fellegekben töltöm a szülinapom. Szó szerint.

Miért ne vegyünk kütyüket

Állandóan azt a szar telefont nyomkodom. Mindent lehet rajta állítani, és mindent tud, amit egy számítógép, csak kicsiben. Ráadásul, még SatNav is van benne, így azt használom, amióta kivágtam a kocsiból az előzőt. Ugyanúgy iGo mutatja az utat, csak egy kicsit egyszerűbb formában.
Néha kétségbeejtő, hogy elkezdem nyomkodni, telepítgetni dolgokat rá, próbálgatni a beállításokat, és mire felnézek, villog mindenem a számítógép képernyőjén, mert senki nem érti, miért nem válaszolok már vagy másfél órája. Veszélyes, na!

Castizo

Kezdek kifogyni az irandóból egyszerűen azért, mert nem történik nagyon semmi. ha mégis történik valami érdekesség, elfeljtem megírni, vagy olyan rövidke lenne a bejegyzés, hogy nem vesztegetek rá időt. Így most írok inkább egy érdekességet.
Castizo, azaz tőzsgyökeres.
Nem tartom magam tözsgyökeres madridinak, de igazából semmilyen helyre nem mondanám, hogy tőzsgyökeres lennék ott.
Valamikor tavaly történt, hogy beszélgettünk a kollegákkal nemzeti dolgokról. Melyik nemzet, mit, hogyan csinál, és azt hogy látják a többiek. Nyilvánvalóan, én is kérdeztem sokmindent, és rámutattam dolgokra, és automatikusan a "ti" (mármint ti Spanyolok) szóhasználattal éltem. Nos ez volt az, amibe belekötöttek. Ricardo, a főnököm megjegyezte, hogy jó lenne, ha a Spanyolokról nem úgy beszélnék, hogy "ti", hanem úgy, hogy "mi". Ez tetszett, és jól esett. Nem éreztem akkor sem nagyon "beférkőzöttnek" magam, de végülis itt élek, itt dolgozok, akkor már legyünk "mi" spanyolok.
Amióta itt vagyok, és még korábbi utazások során, elég sok helyen jártam Spanyolorzságban.
Barcelona, Sitges, Pamplona, Zaragoza, San Sebastian, Galícia - pontevedra, Vigo, muros, La Coruña, Santiago de Compostella, Madrid környéke - Navacerrada, Segovia, Chinchón, rascafría, Torrelaguna, Manzanares el Real, el Escorial, Chinchón, Toledo, Andalucia - Sevilla, Granada, Málaga, Córdoba, Levante -  Alicante, Benidorm, Valencia, Cullera. Biztos van, amit még kihagytam. Tulajdonképpen Cadíz környéke, és Extremadura, valamint Asturias azok a területek, amiken még nem voltam. ez azt jelenti, hogy többet láttam Spanyolországból, mint a spanyolok nagy része. Természetesen ezt is "a fejemhez vágták" a munkatársaim.
És akkor a madridiságról egy kicsit, és a Castizo jelzőről.
mivel elég sokat autózok madridban, ide vonatkozóan is megkaptam már a kolleganőktől, hogy "túl sokat tudok". Emellett voltam ugye anno az Andén zero-n, ami tulajdonképpen a Chambéri metrómegálló, amit múzeummá alakítottak. Itt készítettem egy fényképet a megállótábláról, és egy ideig ez volt a háttérképem.

Ismét Ricardo volt, aki ezt kiszúrta, és egyből ráharapott. közölte, hogy ilyen háttérképpel 100% Castizo vagyok. Valahogy az embereknek a vérükben van a kisebb-nagyobb mértékben folyó versengés. Spanyolországon belül a régiók - városok versengenek, Városokon belül pedig a kerületek. Nos ez így van madridban is, természetesen. Madrid magja a központi rész, amihez többek között Tetuán, Salamanca, Chambéri, Chamartín, Arganzuela, és a Sol környéke, amit egyszerűen csak centronak hívnak. Chambéri az egyik legrégebbi kerület, és itt élnek az igazi Madridiak. Igazán tőzsgyökeresnek az számít, aki 3 madridi generációt fel tud mutatni. Nos én ilyet nem tudok, és mégis.. Tőzsgyökeres lettem egy háttérkép, némi utazgatás, és helyismeret miatt.

A titok

Rájöttem, hogy mi a titka annak, hogy a spanyolokkal ilyen halálosan unalmas beszélgetni. Hogy miért érzem azt, hogy elbeszélünk egymás mellet. miért érzem azt, hogy ha belehallgatok egy beszélgetésbe, menten elalszok, és nem csak én, hanem azok is, akik beszélgetnek.
A titok nagyon egyszerű: A spanyoloknál a beszélgetés fizikai megléte a fontos. Puritán egyszerűséggel magasról tesznek tá, hogy a beszélgetőpartnerüket érdekli-e, amit mondanak. cserébe szarnak arra is, hogy mit mond a beszélgetőpartner, és főleg arra, hogy az őket érdekli-e. Szenzációs!
Erre úgy jöttem rá, hogy Violetaval beültünk egy csokira a Starbucks-ba.
Ha még nem mondtam volna, Uva (Spanyolul a "V" betűt "uve"-nek mondják, és innen "Uva" = Szőlő-re kereszteltem Violetat) a spanyol szociológiai forrásom. Szép, teljesen normális lány, nevetséges 185 cm magassággal, ami ugyebár oriássá teszi őt Spanyolorszában. Minden másodpercben csinál valamit. imádja a lovakat (és utálja, hogy én utálom a lovakat), állatmenhelyen önkéntes, táncolni jár, és minden másban is tökéletesen az ellentétem. A manusa most éppen korházban van, így állandóan ott lóg.)
Szóval arra terelődött a beszélgetés, hogy én miért nem randizok soha, és nem szocializálódok. Elmondtam neki, hogy még nem találtam olyan társaságot, akivel lenne közös témán, akivel lehetne jókat beszélgetni, és így megismerkedni.
És ezt figyi: nem értette, miért akarok én olyan társaságot, akivel van közös érdeklődésem!
Na ekkor beindult a spirál. Próbáltam elmagyarázni neki annak az előnyeit, hogy olyasvalakivel beszélgetsz, aki meg is hallgat, és aki olyat mond, ami érdekel téged. Ő pedig abszolút nem értett egyet velem, mert ugyan miért fontos az, hogy a másik arra válaszoljon, amit mondtál, és egyáltalán! Miért kéne egy embernek olyan témáról mesélnie egy másik embernek, amit esetleg az a másik ember ismer.
Próbáltam példát felhozni, hogy mondjuk találkozunk hárman, pl: Uva, Hangloose, és én, és elkezdünk beszélgetni Hangloossal a bringákról, akkor annak semmi értelme. Nem, nem! Ő akkor szépen meghallgatná azt, amiről halvány lila fingja nincs, és bőszen bólogatna. És természetesen kész ódákat regélni a lovakról akkor is, ha mi hangosan horkolunk.
És tényleg! Ez volt az, ami olyan nagyon furcsa volt mindig nekem. A munkatársaim beszélgetései is ezért olyan furcsák, mert Nacho (Ignacio) a fociról beszél, miközben Ricardo a teniszről, Frank pedig válaszul a gazdasági válságot ecseteli. Nem csak én beszélek el egymás mellett a spanyolokkal. A spanyolok is elbeszélnek egymás mellett. de őket ez nem zavarja.
Engem egy kicsit igen.

Túra

A már említett singles madrid társaság egyik előnye, hogy csatlakozni lehet olyan csoportokhoz, akiknek az érdeklődési köre megegyezik az enyémmel. Van "English spoken", ahol angolul próbálnak beszélni az emberek, és van például "Senderismo", azaz túrázás kör is. Ebben a túrázós csoportban van néhány ember, akik elég jól ismerik a környék túrázó helyeit, és elég lelkesek ahhoz, hogy túrákat szervezzenek.
mivel éppen nem volt jobb dolgom szombatra, fel is iratkoztam, és még el is mentem az egyik ilyen túrára.
A találkozót Cantocochinoba beszéltük meg a parkolóba 8:30-ra. Reggel felkeltem, csináltam néhány szendvicset, mellé tettem egy 1,5L-es ásványvizet a hátizsákba, és irány az autó. Furcsa, mert már elég erősen őssz van, így reggel 7-kor még javában sötét van. Egyáltalán nem látszott, hogy egy csodás napsütéses nap lesz. Pedig az lett.
Megérkeztem a találkára, és megkezdőtött a felmérés. A madridiak hétvégén három dolgot csinálnak: túrázni, kirándulni mennek, esetleg elmennek vidékre a nyaralóba / rokonokhoz / vagy haza (ha vidékiek, és csak madridban dolgoznak), leginkább pedig beveszik a plázákat. A túrázás azért elég közkedvelt tevékenység, így egy-egy ismertebb túra-kiindulópont egészen meg tud telni. Én nem gondoltam volna, hogy a spanyolok fel tudnak kelni korán, de a parkoló már akkor tömött volt, amikor odaértem, és utánam is csak úgy özönlöttek az autók. Akik önállóan jöttek túrázni, azok neki is indultak, így én inkább a félénken áldogáló emberekre és csoportokra koncentráltam, és gyorsan meg is találtam a csapatot, akikkel túrázni fogok. Hát izé... Végülis túrázni megyünk, nem Milánóba, így nem kritizáltam előre senkit. Első ránézésre elég felkészült csapat. a neten elég komoly mennyiségű jelentkező volt, amiből végül 24 ember jött el + egy kutya.
Fél tízkor indultunk el, és az elején úgy tünt, hogy ez egy elég derekas tempójú túra lesz. A spanyolok bazi hangosak, és a legrosszabb az, hogy túrázás közben is egyhuzamban pofáznak, és elég hangosan. A Navacerrada kirándulás alkalmával írtam róla, hogy már egy 4 fős csapat is tud zavaróan nagy zajt csapni. Elképzelhetitek, milyen volt 24 emberrel. Egy idő után ráadásul kiderült, hogy nem mindenki olyan fitti, és menetelős, így elkezdünk szétnyúlni, aztán jött a folyamatos várakozás, és lemaradás. Délre már olyan komoly hátrányban voltunk az eredeti tervvel szemben, hogy elkezdtünk gondolkodni egy B terven. A túra amúgy nem volt túl könnyű. Gyakorlatilag az első 4 - 4,5 órában folyamatosan felfelé mentünk, többnyire sziklákon - köveken, néha erdei úton, nagyjából olyan meredekséggel, mint a Rám szakadék. Néha úgy éreztem, mintha órákon át egy lépcsőn mennénk felfelé. A táj egyébként csodálatos, és nagyon változatos. A cél a Collado de Matasanos (Matasanos gerinc) volt, ami ugyanannak a Navacerrada rendszernek a tagja, mint a Cabeza de Hierro.
Az idő annyira jó volt, hogy felfelé megálltunk egy kis lagúnánál, ahol az egyik lány fürdőzött is egyet, a spanyol fiők nagy örömére. Ugye ők alacsonybb színvonalhoz szoktak....
Sajnos rá kellett ébrednem, hogy egy kicsit kijöttem már a túrázós gyakorlatból, és elfelejtettem, hogy a Millet bakancsom fel szokta törni a sarkam. Az eredmény az lett, hogy olyan 4 órával az indulás után éreztem, hogy mindkét sarkamon egy-egy durvább vízhólyag van, majd további egy óra múlva éreztem, hogy a vízhólyagok a bőrrel együtt távoztak a sarkamról. Egy csillagok látásával töltött órácska után viszont teljesen kihalt minden fájdalomérzet a sarkamból, így a végére minden megoldódott. Persze, azt tudtam, hogy lesz még böjtje. Nem tudom, hogy csak a madridiak ilyenek-e, esetleg csak ez a társaság, de még a legkeményebb túrázó is elég sétálósnak tűnt. Persze, az is lehet, hogy csak túl sok időt töltöttem a Rám szakadékban, és túlságosan szeretek sziklákon ugrabugrálni. Meg is jegyezték, hogy elég sziklamászó hegyi embernek tűnök, amire elmesétem nekik, hogy Magyarország legmagasabb pontja fele olyan magas, mint ahova most kirándulunk. A vezetőnk, bár felkészültnek tűnt, elég sokszor eltévedt, többnyire azért, mert "tudott egy jobb utat" (ismerős, ugye?). azért elég kalandos volt, és én nem bántam a késést. Mivel páran azonban még bulizni mentek este, végül csak a Collado de Pollo (Csirke gerinc), ami 60 m-rel alacsonyabb a Matasanosnál. ha felfele elememben voltam a sziklákon, akkor lefele aztán brillíroztam. mindenki tudja, hogy lefelé menni sokkal jobb, mint felfelé, és ez nem csak a bringával van így. A lefelé jövet volt a legjobb, és a kedves túratűsraimnak is megmutathattam, mi az, amit én bicikliútnak hívok. Jó lenne, ha egy felvonót építenének ide, mert akkor bringával is lehetne "kirándulni".
 Végül aztán du. 6 körül értünk le, és beültünk a parkolóban a bárba ki-ki egy sörre-borra, kólára. Előtte persze cipőt váltottam, és akkor eszembe is jutott, hogy a sarkaim nem örültek a bakancsomnak.
Végül mindenki szétszéledt, megköszöntük a jó kis túrát, és irány haza.
Otthon aztán zuhanyzáskor belefolyt a sarkamon a lyukakba a szappanos víz, és majdnem kiestem a kádból a fájdalomtól. Így kell nekem.

Szocializálódás

Nem vagyok egy szociális alkat. Túl jól megvagyok egyedül, ahhoz, hogy törjem magam egy kis társaságért. Írtam is már erről, de az is igaz, hogy néha azért jó lenne társaságban tölteni egy kis időt, esetleg valami társas programot találni. Nosza, fel is iratkoztam egy "singles madrid" nevű oldalra. Az elnevezés ellenére, ez nem egy társkereső, inkább szabadídős társaságok verbuválására szakosodott oldal. Persze, emögött is van egy kis üzlet, mert a reklámok mellett sok olyan esemény van, amiért így vagy úgy (általában elég burkoltan) fizetni kell. Nem részvételi díjak vannak, hanem inkább "promóciók". A lényeg annyi, hogy sok programot szerveznek bárokba, klubokba, és egyéb szórakozohelyre, ahol az ember fogyaszt szépen. Jó társaságot, kellemes időtöltést, nagy bulit ajánlanak, cserébe viszont fogyasztani kell, vagy menüt rendelni, esetleg részt venni italfogyasztási akciókban. Persze, ezt úgy is értelmezheti, aki akarja, hogy ezt amúgy is elköltené egy bulizós éjszaka. A bulieste nagy része egyébként szórakozóhelyek közötti kóválygással, és "hová menjünk?" tipródással telik. Engem annyira nem fog meg az ilyen bulizás.
Van azonban egy jó nagy adag pozitívum is, és itt főleg a tagok által szervezett, nem túl komplikált eseményekre gondolok. Menjünk túrázni ide, vagy oda. Járjuk be madridot fényképezőgéppel. Menjünk el egy angol kocsmába, és gyakoroljuk az angol nyelvet. Ilyesmik.
Mindemellett azért beszélgetni is lehet emberekkel, és a társkeresés sem áll az utolsó helyen. Persze, ha belegondolsz, hogy ki regisztrál ilyen helyekre, akkor kitalálhatod a felhozatalt. Csúnya emberek, kövér emberek, vesztesek, gyerekes anyukák, néhány külföldi. Ennek megfelelően randiztam is egy kedves lánnyal, akinek két gyereke van (már megint nem figyeltem, pedig az adatlapján ott van!). Persze, mint a világon a legtöbb nő, sosem kezdene spanyol pasival, így (spanyol lévén - számára) külföldiekre specializálódott. Nagyon furfangosan, egy első látásra hasznosnak tűnő óvintézkedést alkalmazott: Három órával a randira megbeszélt időpont utánra betervezett egy programot a barátaival. Ezzel gyakorlatilag automata kimentéssel egy esetleges kínos helyzetből, ha nem jól sülne el a randi. Pechjére a randi nagyon jó volt, és eléggé szánta - bánta, hogy mennie kell. Vagy csak jó szinésznő. Én fáradt voltam, így nem bántam, hogy már éjfélkor otthon vagyok. Egyébként a Parque del Capricho-ban levő kemping bárjába ültünk be, és egészen kellemes volt. Jól elbeszélgettünk, és azért kiderült, hogy a multi cégnél töltött hosszabb idő egyfajta "bajtársiasságot" alakít ki az emberben minden más multiban dolgozó emberrel. utána még sétáltunk egyet, és megmutatta, hogy az M40-es felüljárója alatt milyen kis falmászó pályát alakítottak ki a lelkes fiatalok. Ezután ment a megbeszélt találkozóra, amiről másnap kiderült, hogy elég kaki volt, és tökre bánta hogy elment. Aki másnak vermet ásik... (Egyébként jó ötlet ez a biztonsági program, csak lemondhatóvá kell tenni. Bár én még mindig egyszerűbbnek tartom, hogy ha nem tetszik a közeg, akkor egyenesen megmondom a másiknak, és kész.)
Egyébként a lány sziklamászó, és pénzügyi ellenőr. . Ja, és nem elég, hogy két gyereke van, még Bertának is hívják. Amúgy egy vékony törékeny alkatú nő, nem is értem, hogy lehet valakinek ilyen alakkal rabszállító autó neve.

Mindenesetre, a randi jó volt, és majd alakul a dolog, ha kell. Lehet, hogy még hallunk Bertáról. Addigra talán kuncogás nélkül is le tudom majd írni/ki tudom mondani a nevét. pff-hihihi

Francia

Tulajdonképpen Berangere volt a kiváltó ok, bár az elhatározás már korrábban bennem volt.
Kéne még nyelvet tanulni... meg kéne tanulni Franciául.
Persze a Párizsi kirándulás volt a végső csepp, de az már késő volt, mert akkor már javában be voltam iratkozva. Megerősítésnek kiváló volt.
Újra szembesültem vele, hogy lusta vagyok, és nem tudok tanulni. Amit elérek, azt észből érem el, és nem memóriából. Egyszerűen nem megy a magolás. Ettől függetlenül igyekszem szorgalmasnak lenni, de tudom, hogy ez a nyelv is azért fog igazán menni, mert érdekel, és kiváncsi vagyok rá.
Egyébként egy elég érdekes módszert alkalmazó iskolába iratkoztam be. Meglehetősen olcsó, de van egy cselük, ami ezt lehetővé teszi. Előszöris a tanárok egyszerre csak egy emberrel foglalkoznak. Kicsi, kétszemélyes szobácskák vannak, és ott folyik a négyszemközti oktatás. Pontosabban a konzultáció. Ugyanis itt a távoktatáshoz kicsit hasonló eljárást alkalmaznak. A 2 órás foglalkozás első órájában csak szöveghallgatás, és -ismétlés van. Utána egy rövid önálló áttekintése a hallott anyagnak, és csak a végén van fél óra a tanárral, aki tömörítve elmondja, hogy mi a lényeg.Ha belegondolok a klasszikus nyelvórákon sem foglalkozik többet a tanár fél óránál tanulónként, bár ott folyamatosan jelen van. Meglátjuk, mit tud ez a módszer. Egyébként továbbra is az a véleményem, hogy a nyelvtanulás a tanulón múlik, rajtam meg nem fog múlni. (o:
Trés bien!

Telefonzsönglőr Ninja

az hiszem, kijelenthetjük, hogy minél kisebb műszerekről, és technológoáról van szó, annál gyorsabban fejlődik. A számítógépek gyorsabban fejlődnek, mint teszem azt a gőzgépek, és a telefonok gyorsabban fejlődnek a számítógépeknél, de legalábbis egyforma sebességgel. Így történt, hogy a csipogó nyolcasokkal kommunikáló telefonokból szins-kijelzős, kamerás mobilok lettek, majd komplett irodák a zsebben.
A mobil technológia hipp-hopp elérkezett oda, hogy saját operációs rendszere van, amit direkt érintőképernyős telefonokta fejlesztenek. Ez az Android.
És akkor itt jön a csapda. Az Android nem telepíthető, és cserélgethető, és csak azokon a telefonokon használható, amiket direkt ilyenre terveznek. Egészen pontosan fogalmazva: a telefon Androiddal jön - vagy nem. Persze a gyártók késznetelenk menni az árral, és Androidos telefonokat gyártan, de ők sem adják könnyen magukat, és ez a probléma. Szinte minden telefongyártó kifejleszti a maga "kezelőfelületét", ami tulajdonképpen a telefon fizikai valóját kapcsolja össze a szoftverrel. és akkor itt is jön a csel, mert ezeket a kezelőfelületeket (UI - User Interface) úgy csinálják meg, hogy részben átveszik a hatalmat a telefon felett.
Ezt persze minden önérzetes felhasználó felháborítonak tartja, és tesz is ellene ha tud.
A megoldás a telefon "feltörése" ami tulajdonképpen a teljes uralom megszerzése a telefon felett. Ha ez megvan, akkor olyan dolgokat is lehet csinálni a telefonnal, amiket a gyártó, vagy a mobil szolgáltató letiltott.
Első körben egy sima kis programmal próbálkoztam, mert az egyszerűbbnek tűnt, de nem volt túl hatásos. Mivel annyira nem akartam a dolgot, hogy a végén tönkretegyem a telefont, inkább hagytam az ilyen kis okos programokat, és programozási oldalról közelítettem meg a dolgot. A lényege, hogy egy "vírus" segítségével elhitetjük a telefonnal, hogy nincs rajta semmilyen tiltás, és ezalatt kicsréljük azt az indítófájlt, ami a tiltást tartalmazza. Így már kicsit jobban ment a dolog, és egy rövidke masszírozás, és parancssor-zsonglőrködés után megkaptam a "superuser" hatalmat a telefon felett. Ez egy új program megjelenésével jár, aminek a neve "Superuser Permissions", kötismertebb nevén Superuser Ninja".
Most aztán lehet naphosszat piszkálni a telefont, és mindenféle okosságokat csinálni. Például a processzor sebességét 800-ról 1000 MHz-re növelni, és az akkumulátorhasználatot csökkenteni. Persze mindezek előtt biztonsági másolatot készíteni.
Csodás dolog ez a technika!

Mostanra ennyi

Hazafelé, ahogy a Les Halles megállóból jövünk felfelé, kiszúrok egy sportboltot, és meggyőzöm Anikót, hogy ő is görkori kereket akar nézni. Kicsit bóklászunk a boltban, majd kijövünk egy másik kijáraton, amitől azonnal egy földalatti plázában találjuk magunkat, és egy kicsit talán el is tévedünk. Végül aztán megtaláljuk, a jól megszokott mocskos, és sötét metró aluljárót, és ahogy megyünk a lépcső felé Anikó kiszúr egy fényképezőfülkét. Ki is találjuk gyorsan, hogy csinálunk magunkról képet, hogy legyen emlék róla, hogy "Anikó and Axel Was Here". Beülünk, kiválasztjuk a vicces kis témánkat, bedobjuk az érmét, és vagányan nézünk a kamerába. Elkészül a kép, villok a nyilás, hogy jön  a kép, de a kép csak nem jön. Kép sehol. Piszkáljuk, kocogtatunk, semmi. Kijövünk a fülkéből, és éppen ott akarjuk hagyni az egészet morogva, amikor kiszúrom, hogy a kép a fülke külső részén levő zsebecskébe érkezik meg. Egyáltalán nem értem, miért van így. Persze egyből kitaláljuk, hogy idejövünk egy egész napra, és mindenkinek összeszedjük a fényképét, mielőtt kijönne a fülkéből. Egészen biztos vagyok benne, hogy két gonosz lángelme vagyunk, akik bármikor világuralomra törhetnénk, ha palacsintaevéssel, képlopkodással, humorral és általánosságban nagyon jól szórakozva  le lehetne igázni a világot.

Az utolsó este még elmegyünk egy jót sétálni. Elsétálunk a Louvre mellett, végig a Rue de Rivoli-n egészen a Vendome térig, ami a gyémántkereskedők központja. Persze, ahol gyémánt van, ott pénz is van, és látunk is egy két igen komoly boltot. Boucheron, Mont Blanc, Dior, és társaik, valamint olyan márkák, amikrül még nem is hallottam, valószínűleg azért, mert mellette a Dior Tesco gazdaságosnak tűnik.

kisétálunk a Rue de la Paix-szon az Étien marcel-ra, és azon elindulunk vissza. az úton még beülünk egy pohár borra egy sarki teraszon, és megbeszéljük az élet nagy dolgait. Mellettünk valami nemzetközi csapat fiatal gyilkolja az angol nyelvet, de most még ez sem zavar.

Úgy látom, hogy Anikó is jól érezte magát. Bár tudom, hogy ő már három hete itt van, remélem, hogy egy kicsit feldobtam a napjait. Megűllapodunk, hogy ebből rendszert csinálunk. Madrid, Berlin, Brugges, Edinbourgh... Van még sok-sok város a világban. 

Végül hazamegyünk, elvégre másnap "korán" kelünk. Még gyorsan becsomagolok este, zuhany, és alvás.

Másnap reggel összekészülök, RER Orly Ville-ig, aztán busz a reptérre.

Azt hiszem, az év eddigi  5 legjobb napját töltöttem Párizsban.

Villa Savoye

A cím után gondolom, fölösleges titkolóznom, hogy hova is mentünk végül.
Nagyon hajlottam Versailles felé, mert a repülő épp a kastély felett ment el, és meg kell vallani. gyönyörű látvány volt! Az viszont igaz, hogy egy kert megnézése nem biztos, hogy olyan fontos. Anikó mindenképpen a Villa Savoye-t szerette volna megnézni, és egy ideig úgy is állt a dolog, hogy ő Poissy-be megy, és meg Versailles-ba. az idő viszont nem igazán volt olyan, hogy kerteket bézegessen az ember, nem beszélve a belépőről, és attól, hogy nem is biztos, hogy elég egy fél nap az egész versailles-i kastély, és kert bejárására. Amúgy meg ha már 5 napot itt vagyok, akkor inkább töltöm az időmet Anikóval, mint egyedül.
Fel is kerekedtünk, és irány Poissy, ahol a Villa Savoye található. Az út maga elég unalmas volt, kevés látnivalóval. Poissy egy kisebb város Párizstól nyugatra, úgy 20 km-re, és egyik érdekessége, hogy itt található az egyik PSA üzem. A PSA a Peugeot, a Citroen és a Renault gyártója, és a gyár egy kicsivel nagyobb területet foglal el, mint maga a város. A vonat lerakott minket az állomáson (hol máshol), mi pedig kiváló tájékozódási képességem által vezérelve elindultunk a leghosszabb úton a Villa Savoye felé.

A Villa Savoye egy modernista épület, amit eredetileg nyaralónak épitett a Savoye család. A villát két Svájci csóka tervezte, akiknek a Bauhaus stílus akkora frászt adott, hogy egy hétig egy irányba szaladtak, mire végül feltalálták a az International Architecture irányzatot, ami annyit tesz, hogy "nemzetközi építészet", és ahogy a Bauhaus-nak, az a célja, hogy a praktikumot helyezze előtérbe. A nemzetközi építészet egyik alapötlete amúgy az, hogy a ház ne rendelkezzen klasszikus "homlokzattal", hanem minden irányból igényes legyen. Magyarul szólva: se füle se farka. Emellett a Villa Savoye egy oszlopokkal alátámasztott "függőkerttel" rendelkezik, ami  - a minden irányba homlokzat mellett - azért jó, mert így oda építed a házat, és olyan irányba, ahogy csak akarod. Amúgy a Villa Savoye egy "prototípus" volt, és az volt a terv, hogy többet is építenek. Szerencsére aztán nem építettek többet, mert igen ronda, ráadásul akkor Anikót is kisérgethettem volna a világ minden pontjára Villa Savoye-okat nézni. Mondjuk, ha belegondolok, hogy a másik ilyet Buenos Aires-ben tervezték megépíteni...
Az úton kicsit piszkáltam Anikót, hogy ha már nem mentem Versailles-ba, neki se legyen már olyan jó, így egyszer jól le is teremtett, amikor megkérdeztem a helyi börtönről, hogy az-e a Villa Savoye. Azt hiszem, épp nem volt vevő a humoromra, pedig semmi bajom a Villa Savoye-jal.
Egyébként is érdemes volt eljönni, mert maga Poissy egy nagyon szép, és takaros kis város. Van egy negyede, ami nekem különösen tetszett, mert olyan középkori kis városkára emlékeztetett.
mindent egybevetve egy nagyon kellemes félnapot töltöttünk el.

Majdnem hétköznap

A rossz időre, és a szükségletekre való tekintettel, erre a napra nem terveztünk be semmilyen különleges eseményt. Reggel kényelmesen felkeltünk, megreggeliztünk, aztán elsétáltunk a mosodába. Érdekes hely ez a Párizs. Még a legeldugottabb utcában is lehet találni egy-egy olyan boltot, ahol hihetetlenül jó ruhákat, cipőket, táskákat lehet kapni. Párizs a divat fővárosa (meg milano is), de a divat nem csak a neves divatházak, és divattervezők világa. Madridban, Milánóban és Párizsban is van rengeteg kisebb cég, és tervező, akik nem nagyiparban készítenek ruhákat. Olyan költeményeket tudsz megvenni (igaz nem túl olcsón), amiből biztos, hogy csak egy van a világon.
A mosoda melletti utcában is van egy kilyen kis bolt, ahol az 55nm-en nem 800, hanem mondjuk 40 ruhát árulnak, de az olyan 40 ruhadarab, ami megszólal. Emellett itt mindenki ad az esztétikára. lépten-nyomon látni mindenféle embereket, fiatalokat - középkorúakat - idősebbeket, akik a hónuk alatt egy-egy műtárggyal (festménnyel, asztali dísszel, stb) igyekeznek haza. Itt bizony divat az igényesség. A városban rengeteg galéria, régiségbolt, és egyéb forrása van az esztétikai kiagészítőknek.
A nap igazi semmittevéssel telt el. Mosás után ettőnk egy pizzaszeletet, ami szerintem egy nagy találmány, mivel nem kell degeszre enned magad egy komplett pizzával. Utána már csak sétálgattunk, és természetesen crépes-t ettünk vacsorára. Anikóval öröm Nutellás-Banános Palacsintát enni, mert a felét mindig meghagyja nekem. Egyébként itt a palacsinta akkora, mint egy malomkő, és azt kenik meg Nutellával, aztán egy egész banánt rászeletelnek, és az egészet szépen összehajtogatják. Egy ilyen Crépes egynapi energiaszükségletet lefed. Szerintem egy kisebb telefonfülkét is lefed. Este aztán döntetlen lett a meccs Versailles, és a Villa Savoy között, így nem született elhatározás arról, hogy hova is megyünk az utolsó napomon Párizsban.

Tükörország - La Défense

Párizs, mint már említettem, egy olyan város, ahol gyakorlatilag minden kerületre jut 2-3 olyan művészeti, történelmi, vagy építészeti csoda, ami más városokban a teljes túrista-látványosságot kiteszi, itt viszont említést sem tesznek róluk. Persze egy olyan városban, ahol Notre Dame, Tuileries, Louvre, Eiffel, és hasonló csodák vannak, nehéz a nagyon közé kerülni. Az igazi klasszikusok ideje már régen elmúlt. Festők, zeneszerzők, írók, és éppenséggel az épületek terén is. Már nem lesz több Beethoven, Brams, Hacsaturján, Chopin, Wekerle, Ady, Petőfi, stb. Akárki, akármekkora művészi teljesítményt is nyújt, az nem lesz olyan maradandó, mint egy Picasso, Socrates, vagy Euclédes.
A franciák mégis megpróbálják továbbvinni a "havonta egy halhatatlan" tradíciót, és azt hiszem, nagyon megközelítik a sikert. Persze, amikor sorozatban gyártod a csodákat, hajlamosk beárnyékolni egymást, főleg ha azok a csodák magasabbak 100 méternél.
A La Défense Párizs modern üzleti negyede, és egy szoborról kapta a nevét, a La Défense de Paris-ról (Párizs Védelme). A szobrot 1883-ban emeltek azoknak a katonáknak a tiszteletére, akik Párizst védték a Francia - Porosz háborúban. Hihetetlen, de ezen a környéken a 50-es évek végéig még farmok voltak, bódésorok és gyártelepek.
1958-ban kezdődtek meg az első lépések, hogy felváltsák a kevéssé patináns múltat. Ekkor épült meg az Új Ipar és Technológia Központja (CNIT - Centre des Nouvelles Industries et Technologies), ami egy csoport egyforma 100 m-es torony. 1966-ban emelték a Nobel Tornyot, és onnantól kezdve elindult a verseny. A nagy cégek számára presztizskérdéssé vállt, hogy milyen modern tornyot tudnak itt emelni, nem beszélve magáról a jelenlétről ebben a körzetben. Az eredmény az lett, hogy a környéken egymást érik a csillogó-villogó, szupermodern, és természetesen szupermagas tornyok. 1982-ben aztán Francois Mitterand kezdeményezte egy új, modern Diadalív megépítését is, amit 1985-ben kezdtek el, és 1989-ben fejeztek be. Ez La Grande Arche de la Défense.
A jelenlegi legmagasabb torony a Tour First, amit 2010-ben fejeztek be, de tervben van két ikertorony, 323 m-es magassággal. Eredetileg volt egy terv egy Tour Sans Fins építésére, ami 425 m lett volna, de végül erről lemondtak. Mondanom sem kell, hogy azért a mai napig az Eiffel Torony a legmagasabb épület Párizsban. Összehasonlítás képpen: egy 10 emeletes panelház 35 m.
Nos, Anikóval a második nap délutánján eljöttünk ide egy kis modern építészetet tanulmányozni. Mivel korábban már elég sokat gyalogoltunk, és amúgy is bazi messze van, ezúttal a metrót választottuk. A metróból a Diadalív lábánál (vagy inkább a Diadalív Árnyékában) érkezünk a felszínre, és onnantól kezdve folyamatosan nyaktörő szögben bámulunk felfelé. Persze közelről nem keltik azt az impozáns hatást, mint pár kilóméterről, ráadásul minden épület ilyen maga, így nincs viszonyítási alapod. A tornyok olyan magasságokba törnek, ami gyakorlatilag kiakasztja az arányérzetet, és az érzékszerveket is eltompítja. Persze, ha egy hétemeletes lakóház szuterénnek tűnik valami mellett, akkor az elárul valamit a magasságokból.
Természetesen van egy pláza is itt, ahova bementünk körülnézni. Anikó meglepően sok időt tölt a boltokban. Volt olyan bolt, ahol 5 percet is bent volt! Mivel nem plázacica, ez kicsit meglepett. Egyébként azért mentünk be, hogy fejhallgatót nézzek, de végül nem vettünk semmit.
Mire kijöttünk a plázából, minden vizes volt, és megállapítottuk, hogy valami hatalmas felhőszakadás lehetett itt, ami gyorsan elvonult. Sétálgattunk a hatalmas épületek között, és persze fényképeztünk. Kitaláltam, hogy művészileg csinálok egy olyan képet, amin az egyik felhőkarcoló ablakaiban egy másik felhőkarcoló tükröződik, aztán azonnal rájöttem, hogy ez az egyik legelcsépeltebb kompozívió a fényképezésben.
Később kinéztem egy érdekes szint-eltolásos ablaksort, és nagyon megörültem, amikor Anikó is kiszúrta. Csináltunk pár képet, és teljesen büszke is voltam, hogy milyen jól kiszúrtam a témát. Akinó kattint kettőt, megnézi a képeket, majd közli "Ez szar.", és megy tovább. Szemléltetem:

<<Klikk>>

"Ez egy szar."

Öööö... az én gépem meg tele a szar témáról készült képekkel. nem baj, nem sértődök meg, mivel nekem tetszik, így ide is rakom a hülye témámat.

A La Défense után aztán hazafelé vettük az irányt, már csak azért is, mert kezdett elromlani az idő. Este aztán próbáltuk eldönteni, hogy mi legyen a további terv, és a fáradtságra, meg a rossz időre való tekintettel, elhatároztunk, hogy nem határozunk el semmit.

Leróvok egy Tartozást aztán Anikó Fényképez

Legutóbb (az első és eddig egyetlen alkalommal, amikor itt voltam) nem volt időnk a Montmartre-t sem a Notre Damme-ot megnézni.

Aramis apukája sérelmezte is, hogy egy ilyen lehetőséget hogy lehet kihagyni,  hogy lehet úgy Párizsból eljönni, hogy az ember nem látta a Mantmartre-t. Igaza is volt, így nem okozhattam újra csalódást. A Montmartre amúgy is kihagyhatatlan, ha Párizsban jár az ember, Anikóval meg mégkihagyhatatlanabb. A második napon tehát a Place Pigalle felé vettük az irányt, és felsétáltunk arra a dombocskára, ami egyet jelent a festészettel, és a művészettel - Párizs első igazi művésznegyedébe.

Jelentem, a Montmartre egy domb, a tetején egy templommal. Megint csak egy olyan helyről van szó, ami fizikailag nem mondható különlegesnek, mégis ha az ember melegondol, hogy kik éltek, dolgoztak, lebzseltek ezeken az utcákon, ezekben a kávézókban, máris szerencsésnek érzi magát, hogy itt lehet. A hátránya ennek a miliőnek az, hogy hihetetlen mennyiségű túrista van, és gyakolatilag olyan tömeg van, mint egy plázában. kicsit lehangoló. A Sacre Coeur-be be sem mentünk, és nem csak azért, mert én nem megyek templomba, hanem mert olyan sor állt, hogy estig várakozhattunk volna.

mivel mi lazák vagyunk, és nem vegyülünk a plebs-szel, és mert nekünk fontosabb, hogy jól érezzük magunkat, továbbsétáltunk, és kényelmesen lebattyogtunk a dombról.

Az úton történt egy kiemelkedő esemény is, amit nem minden nap láthat az ember.

Anikó fényképezett.

Ez igenis fontos pillanat, mivel Anikó művész, és nyilvánvaló, hogy amikor ő fényképez, az más, mint a sima túrista kattogtatás. Egy kicsit elcsendesül a világ, és visszatartja a lélegzetét. Na jó, elárulom a titkot: teljesen máshogy látja a világot, mint mi halandók, és maga az alkotás az csak abban látszik, hogy érthetetlen irányokba forgatja a fényképezőt.

(C) Anikó - de én fényképeztem.

Vígan bandukolunk lefelé a Montmartr-ról, amikor egyszercsak megáll, és előveszi a fényképezőgépét a retiküljéből. A mai napig nem tudom, hogy fért bele a retikülbe a fényképező. A gépet látván Anikó kezében komoly aggodalmaim támatdak, hogy orrabukik szegény egy akkora objektívval. Persze, persze vannak ennél is nagyobb objektívok, de azoknak külön állványuk van. Az érdekesség csak nőtt, amikor tudatosult bennem, hogy fogalmam sincs, mi látnivaló van itt, akkor sem ha meresztem a szemem. Az még oké, hogy esetleg Ő áll meg előbb fényképezni, mert meglát valamit, amit én nem vettem észre, de akárhogy forgolódtam, nem láttam semmit, amiért fényképezni kéne. Ezután Anikó ráfogja az objektívet az Ibis szálloda falára, mire a szálloda szinte láthatóan megremeg, és megpróbál elszaladni, és elbújni egy másik ház mogé. 

Végül rájöttem, hogy tényleg a szálloda falát fogja lefényképezni. Elővettem hát én is a gépet (ami szintén Anikóé), feltettem rá a nagy teleszkópot (orrabuktam), odairányítottam, ahova Anikó éppen nézett, és akkor rájöttem, hogy mi a helyzet. A helyzet az, hogy az átlagos látásmód mellett Anikó azt is látja, amit a fényképezőgép fog látni, ráadásul még a szemét is nyitvatartja, és nem csak bambul. Na ezért vannak neki olyan képei, amiket kiállítanak, és ezért vannak nekem olyan képeim, amikbe belelóg az ujjam. Igazi művészi élmény volt.

Művésznő

A nagy sétára való tekintettel megéheztünk, és hogy ellentételezzük kicsit a nagy művészetet, beültünk egy rántottcsirkés gyorskajáldába. Levezetésképpen elsbuszoztunk a Gare du Nord-ig (Északi Pu.), amit végül nem is néztünk meg. Helyette elgyalogoltunk az operáig, lefényképeztük a dagadt angyalkákat a tetején, aztán elmentünk, és hülye képeket csináltunk egymásról a Louvre üvegpiramisánál.

Ha már arra jártunk, keresztülsétáltunk a Tureliene kerten, és úgy döntöttünk, hogy a régi dolgok után egy újabbat is megnézzük.

Az Öreg Hölgy, akivel már találkoztam

Az Eiffel torony tulajdonképpen egy nagy vaspózna, mégis elképesztő milyen pátosza van. Tipikusan olyan jelenség, ami nagyon meg tud fogni embereket, és egymagában annyi mindent képvisel, hogy csoda hogy nem rogy össze. Én nem vagyok túl érzelgős, vagy romantikus alkat, de azért jó volt újra látni az Öreg Hölgyet. Amikor 2000-ben itt voltunk Uzsi megkért, hogy adjam át üdvözletét, és ezt most ismét megtehettem.
Persze, most, hogy nem volt nálunk fényképezőgép, telefonnal kellett fényképezni, de ez a kis Defy egész jó képeket tud.
A városi sétálás elég kimerítő dolog, de valahogy ezt nem éreztük, illetve én nem éreztem. Elég régen találkoztunk Anikóval, mégis olyan volt, mintha tegnap lett volna. Egy pillanatra nem estünk ki a tempóból. Nem volt bemelegítés, összeszokás, vagy bármi ilyesmi. Azonnal egy hullámhosszon voltunk.
Van néhány ember, akivel ezt meg tudom csinálni, és ennek nagyon örülök.
Gyakorlatilag az egész estét sétálással töltöttük, és persze ettünk nutellás-banános palacsintát (Crépe), ami új magaslatokba emelte a szememben a palacsintát.
Ahogy várakozunk a palacsintásnál, az utcára néző pultnál, egy lány megy befelé a benti helységbe, és közben bámul. Majdnem mondom Anikónak, hogy ismeri-e, de akkor feltűnik, hogy engem néz. Próbálok Anikó mögé bújni, de ugye ez elég nehéz mutatvány nekem. Amikor aztán a zavaromat látván a lány még mond is valamit nekem, majd továbbmegy, végleg bebizonyosodik, hogy okos döntés volt beiratkozni franciára. Mondjuk most több hasznát vettem volna, ha egy évvel ezelőtt iratkozok be, de jobb később, mint soha. Ezután egy ideig törölgetem az arcom, és bámulom magam a kirakatok tükröződésében, hátha kiszúrom, hogy mi a baj az arcommal. Hogy van franciául az, hogy "Leetted magad nutellával, és kormos az arcod." ?

Léhűtők városa

Az első napon Anikó javaslatára egyből a Montparnasse-szal kezdtünk. Felszálltunk a buszra, és leszálltunk a Vavin téren, ahol a jól végzett munkára, és a nagy fáradtságra való tekintettel azonnal leültünk egy kávézó  (La Rotonde) teraszán reggelizni.

Anikó kávézik, én kakózok, croissant-t eszünk, és Anikó mesél nekem arról, hogy az "Őrült években" a Montparnasse volt Párizs első igazi művészeti, és intellektuális központja. A hozzá hasonló léhűtő művészek, mint Picasso, Cocteau, Zola, vagy éppen Hemingway mind itt henyéltek, talán éppen ebben as kávézóban, ahol mi szürcsölünk. Megnéztem utólag, és _pont_ ebben a kávézóban. Nekem - az autószerelő-közgazdász végzettségemmel - sajnos nincs igazán affinitásom a művészetekhez de, ahogy Anikó mesél, mégis megkapónak találom elgondolni, ahogy ezek a géniuszok élhettek. Már az ittlétem első néhány órájában érzem, hogy Párizsban léhűteni nem egy rossz dolog, pláne, ha írsz egy L'Assommoir-t.

Sétálunk egy kicsit a környéken, és betérünk a Montparnasse temetőbe. Anikónak jobban tetszik ez a hely, mint nekem, mert ő művelt, én viszont csak a nyugalmat, és a szép emlékműveket tudom értékelni. Azért elámulok, hogy néhány család mekkora ügyet csinál a halálból. Vannak it szabályos kis kápolnák is, nem is beszélve néhány monumentálisnak is mondható szoborról. Hullócsillagot nem láttam egy síron sem.
Úgy határozunk, hogy a Montparnasse toronyba nem megyünk fel, mert bár pazar a kilátás, semmi kedvünk vesződni, vagy lépcsőzni, nem beszélve a belépődíjról.
Persze fényképezőgép van mindkettőnknél, de egyetlen képet sem csinálunk. Gyorsan megtanulja az ember, hogy az igazán jó időkben az ember nem fényképez, hanem jól érzi magát.
Haza is megyünk, és megszabadulunk félmillió forintnyi technikától, és könnyített felszereléssel folytatjuk a napot.

Bienvenue

Ahogy említettem, vannak bizonyos dolgok, amiknek utánamegyek utazás előtt, bár a legtöbb dolgot sikerül intelligenciából, és logikából lenyomnom. Nos, a repülőterek, azon túl, hogy rondák, semmiféle logikával nem rendelkeznek, így esélytelen volt, hogy érzésből zenéljek, vagy improvizáljak. Internet, Google Maps, stb... Az eredmény végül csak egy kétoldalas lap lett, amin egy térkép, és egy magyarázat volt. Hasztalan.
Leszálltam a gépről, és egy halom furcsa ember, és kétségbeejtően sok gyönyörű fekete nő között kivártam a vadiúj fekete elevegörgősömet, majd elindultam az idegen terület felé. Eddig csak kocsival jártam Párizsban, ami nyilván sokkal jobb, és egyszerűbb, mint a tömegközlekedés. A repülőtéren aztán kinéztem egy embert, akiről lerítt, hogy tudja merre megy, és követtem. Persze előtte láttam, hogy busszal fog menni, mert nem várta ismerős, és nem is volt úgy öltözve, hogy taxit fogjon. Csak azt reméltem, hogy ne az "Orlyval" nevezetű 10 Eurós gyorsvasúttal menjen, mert nem szeretnék 5.000,- Ft környéki pénzt fizetni a Párizsba jutásért (Orlyval + vonat a városba). Az embert, és a jeleket követve eljutottam a buszmegállóig, ahova éppen ekkot állt be a busz. Hibátlan Franciatudásommal megkérdeztem a sofőrt, hogy "Orly ville?", mire azt mondta, hogy "Oui, 1,80€", így meg is volt a transport. Két megállóval később megáll a busz, a sofőr kiszáll a fülkéjéből, és odajön hozzám egy listával a megállókról, és ellenőrzi, hogy jól értette-e, amit akarok. Mondom, hogy "Je voudré aller a RER", és csodák csodája, ezt is megérti. Elképesztő, hogy ezek a franciák, hogy kenik-vágják az anyanyelvüket! Söfőr visszaszáll, én meg azon gondolkodom, hogy tényleg megtörtént-e, hogy egy félfranciául makogó túrista lehetséges félrevezetése annyira foglalkoztatott egy reptéri buszsofőrt, hogy megálljon a busszal, és kiemelten foglalkozzon egy emberrel, akit nyilván nem fog többet látni. Ezzel kezdődött a csodálatom.
A busz össze-vissza kanyargott a reptéri ipari parkban, ahogy ezt az ipari parkokban közlekedő buszok szokták, és végül megérkeztem az RER ("errőerr" - olyan, mint a HÉV) megállóba. Ahogy sétálok fel a lépcsőn, szembejön egy lány, és rámköszön. Hirtelen nem is tudtam, mit kezdeni a dologgal, csak visszaköszöntem, majd elkezdtem gondolkodni, hogy ez mi volt. Közben megvettem a jegyet, majd egy kedves úriember megtanított a jegykezelés rejtelmeire. Ahogy várakoztam a vonatra a lány is megérkezett, aki rámköszönt, leült mellém, és elbeszélgettünk arról, hogy mit is csinálok errefelé, és milyen vesződség naponta Párizsba bejárni dolgozni.
Egy órája szállt le a gépem, és egy csinos lánnyal beszélgetek egy padon ülve. Madridban erre két hónapot kellett várnom, bár akkor is egy francia lány volt a képben.
A vonat bevitt Párizs központjába, és bár számíthattam volna erre, hiszen az állomás neve is "Notre Damme - Saint Michael", mégis meglepett a látvány, ami fogadott, amikor felértem a megállóból.
Csodálatos idő, kezdődő sötétedés, és a Notre Damme a maga kis szigetén a Szajnán. Egészen elképesztően kezdődik ez az egész - gondoltam magamban.
Elindultam A Centre George Pompidue felé, ahova megbeszéltük a találkát Anikóval, és szembesülnöm kellett, hogy itt az emberek egy fokkal figyelmetlenebbek még a madridiaknál is. Gondoltam, hogy letesztelem, hogy esetleg felfigyelnek-e a másik emberre az utolsó pillanatban (Madridban ezt sokszor előfordul, és kooperálnak az ütközés elkerülése érdekében), de végül letettem róla. Helyette inkább eltévedtem egy kicsit, és Anikóval közös erőfeszítéssel elhúztuk egymás megtalálását, amennyire csak lehet. Végül aztán csak sikerült összefutnunk, és ezzel az utazás részt megoldottnak nyilvánítottam.
Anikó lakása úgy 15 méterre van a Pompidou-tól, így gyorsan feldobtuk a csomagomat, és elmentünk egyet sétálni a környéken. Az időjárás itt már őszbe fordult, ezt a fák is hirdették, de azért egy esti séta mindig kellemes lehet Párizsban. Legalább is én így éreztem. Csak fel kell öltözni rendesen.
Sétáltunk egy jót a környéken a Párizsi estében, és igyekeztünk felzárkózni a dolgokkal, amik történtek velünk, amióta nem találkoztunk. Ettünk egy finom vacsorát egy helyes kis olasz étterem teraszán, majd hazasétáltunk.
Bienvenue á Paris!

Robitzok a Világban - Paris

Van nekem egy szenzációs unokahugom, aki fotomüvész, és még Robitz is. Ezt add össze! Ráadásul olyan zseniális, hogy mindenféle helykre meghívják, és pályázatokat nyer, és kávézókban lebzsel egész álló nap, szóval igazi naplopó művész, na! Valamikor jó régen már említette, hogy el fog tölteni némi időt Párizsban, (mert ezek a művészek már csak ilyenek, hogy állandóan Párizsban lógnak) és akkor felmerült, hogy meg is látogathatnám, a közelségre, és a rokonságra való tekintettel. Ahogy múlt az idő a párizsi utazása el is érkezett, és újra feldobtuk az ötletet, hogy kéne Párizsban találkozni, mert az jó muri. Nos, ezúttal alá is álltunk, így alakult, hogy fogtam magam, és felkerekedtem (nem mintha nem lennék már így is elég kerek), és meglátogattam Anikót Párizsban.

Már maga az a gondolat, hogy Párizsban találkozunk, egy emelkedett hangulatot adott, hiszen ki gondolta volna, hogy egyszer ennyire "világlátott", és nagyvilági Robitzok leszünk? A munkában is volt egy kis hajtás (nyár ellenére), így pont időszerű volt, hogy egy kicsit hátradőljek.

A jegyet az Iberiánál vettem, mert csak egy kicsivel volt drágább a fapadosnál, de mégis Iberia, és nem holmi fapad. Péntek délutáni indulást néztem ki, hogy ne érjek olyan nagyon későn, így délelőtt még dolgoztam, majd eljött értem Jani, és kivitt a reptérre. Szépen kiérkeztünk időben, besétáltam a reptérre, átjutottam a biztonsági ellenőrzésen, és elindultam a T4S terminálra. Madridban ugyebár 5 terminál van, és persze én a legfurfangosabbra mentem. A T4S a T4 terminálról érhető el, és kizárólag egy erre épített automata metrón lehet odajutni. Ki tudja miért, de ezek a spanyolok imádnak fúrni a földben. A T4S-en szépen elindultam a kapu felé, majd gyorsan megálltam pontosítani, hogy hova is kell mennem, de nem találtam a járatom.

Ehhem...

Ellenőriztem a beszállókártyát, és stimmel. Az a nap, az a hely, az a terminál, járat sehol. Találtam sebtiben egy Iberia információs központot (elvégre megbecsült Iberia klubtag vagyok, még klubkártyám is van), és ott jutott eszembe először, hogy nem fogom elérni a gépem és/vagy kioltom valakinek az életét. Tudjuk, hogy itt Spanyolországban minden lassított felvétel, de amit a két nő művelt a pultban olyan lassú volt, hogy azt vártam, hogy a hangjuk is elméllyül a speciális effekttől. Előttem egy srác állt, előtte meg - akivel éppen foglalkoztak- egy tata volt, aki érzésem szerint sportot űzött abból, hogy meddig bírja húzni a kérdéseket. Lehet, hogy arra játszott, hogy kivágják? Háromszor is visszavánszorgott "csak még egy kérdésre" mint Culombo, és olyan értetlen volt, hogy akár magyarul is beszélhettek volna neki. Ellenőriztem: spanyol volt. (o:
 A másik sorban közben az egyik legvisszataszítóbb létforma, a gyerekkel érvényesülő (visszaélő) anyuka versenyzett egy pofonért. Gond nélkül a sor elejére vágott, és elkezdte mondani a magáét az információsnak. Az egy ideig ignorálta, majd két mondata között közölte a kedves anyukával, hogy ott a sor vége. Na erre azonnal előugrott a babakocsi, és hogy "én gyerekkel vagyok", mire az információs megkérdezte, hogy látja, hogy gyerekkel van, de ebben mi a hírérték? Kivételezést vár? "Persze, ha megbeszéli itt mindenkivel (általános mozdulat a baseballütőkkel, sokkolókkal, gázsprével, láncokkal felszerelt lincselőkre), hogy ön előrejön, amíg ők itt várnak, akkor semmi gond". Anyuka hátramegy, és elkezdi a szokásos figyelmeflkető viselkedést. Sóhajtozik, cöcög, mocorog, félhangosan méltatlankodik, krákog. Megkínáltam cukorkával, erre abbahagyta, és képzeletben szétverte a fejemen a babakocsit.
A tata előttünk végül hozzá méltó viselkedést tanusított, és az idős korára való tekintettel meghalt. A srác gyorsan végzett, így végre megtudakolhattam, hogy hol a repülőm? Az információs (közben megerősödtek egy manussal) molyolt a számítógépen egy kicsit, majd közölte, hogy a másik terminálon. Mondom neki, hogy a beszállókártyámon T4S van, a gép meg a T4-en, és 10 perc múlva beszállás. Kérdezem tőle, hogy ez most komoly-e? Erre mondta, hogy ne izguljak, mincs benne cukor. A gép úgyis késik tíz percet, a másik terminál meg 27 perc. Pöpec! A legviccesebb az volt, hogy semmilyen együttérzést nem tanusított. Olyan volt, mintha a pontos időt mondta volna, és nem azt, hogy a pontos idő ellenére le fogom késni a gépemet.
Úgy döntöttem, hogy büszkén viselem a helyzetet, és nem futottam, csak szedtem a lábam. Közben már fogalmaztam a mondandómat arra az esetre, ha lekésem a gépet. Mire odaértem a kapuhoz már az összes utas belefásult a várakozásba, mert hogy még sehol nem volt beszállás. Az csak jó fél órával később indult meg. Mivel tuti helyre foglaltam jegyet (mondom: nem fapad), megvártam, amíg mindenki bebotorkál, és kényelmesen bementem utolsónak. Hiba volt. A fej feletti csomagtér ugyanis mindenhol tele volt. Nem tudom, hogy számolják ki a csomagteret, de az tuti, hogy kevés. Ez a hátránya annak, ha nem korlátozzák a poggyászozást. A megoldás az volt, hogy leadták a csomagtérbe, így mehettem érte a szalaghoz, miután leszálltunk. Pompás. És még csak ezután jött a legviccesebb. Kiderült, hogy az ábrát a repülőgépről, amin a helyedet tudod lefoglalni fordítva rajzolták (vagy én néztem rosszul, ami még soha nem fordult elő), így nem a vészkijárat mögötti nagyobb lábterű, hanem a vészkijárat utáni helyet sikerült bejelölnöm. Ez nem csak azt jelenti, hogy kicsi a lábtér, hanem azt is, hogy nem lehet hátradönteni az ülést, mivel ugye a vészkijáratba nem lóghat be... A szerencse az volt, hogy nem ült mellettem senki, így kényelmesen terpeszkedhettem. Megnéztem útközben a Paul-t, és egész jól telt az utazás. Ezért fontos, hogy felülemelkedjünk a kellemetlennek tánő dolgokon, mert a végén igazából csak az számít, hogy elvagyunk, vagy nem.
A gép majd' egy órás késéssel indult, és amikor leszálltunk még közölték, hogy állnak a helyünkön, így a leszállópályán is kell kicsit várnunk. Iberia? Klubkártya? Meg a kis ...
És most jön a lényeg: a fent írtak egyike sem fontos. Azt hiszem, a gyerekes anyuka volt a legalja az egésznek, de látni, hogy mennyire gyűlöl, amiért nem esünk térdre előtte, mindenért kárpótolt. (o:
A fent leírtak a Párizsi utazásom "kényelmetlenségeinek" teljes listája. Ezek sem voltak igazán problémák, simán beleférnek bármelyik utazásba, még akkor is, ha én olyan szerencsés vagyok, hogy soha nem volt semmilyen problémám az utazásokon. (Mivel én a sokáig készülődő típus vagyok, aki viszont nem a határon/repülőtéren veszi észre, hogy otthonhagyta az útlevelét/személyét/pénzét/repjegyét, stb...)
Innen kezdve pedig csak szuperlatívuszokban tudok majd beszélni a történtekről.

A Robot, aki Ellenszegül

Egyszerűen imádok értelmetlen, és ostoba címeket adni a bejegyzéseimnek, na! (o:
A dokumentum első részében megmagyarázom a bizonyítványomat, aztán mesélek is talán valami mondanivalót is.
Van nekem a céges telefonom, és a spanyolokkal ellentétben nekem nincs is több telefonom. Mondjuk én nem is beszélek annyit mint ők. Ha nem egymással beszélgetnek, akkor telefonálnak. Hogy nem hül ki a gyomruk! Nem is csodálom, hogy ennyi pofázást nem bír ki egy mobil, így inkább többet tartanak. No az én telefonom egy mezei Nokia (ejsd: Nokkia - de nem kell izgulni, mert így csak a finnek mondják) Szegény telefonom már eléggé az utolsókat rúgta. Perszer nem tehet róla, mégiscsak egy Nokia (ejsd: Nokkia - a spanyolok nem így ejtik, hanem úgy, mint mi nokiának. Viszont a Samsungot "szánszun"-nak mondják... hihi). Szóval egy Nokiától nem sokat várhatunk, ugyebár (ejsd: Nokkia... vagy már írtam?). Nyilván nem lehet minden telefon Motorola. Szóval elkezdtem gondolkodni rajta, hogy kéne venni egy telefont.
Emellett a következő időszakra volt kilátásban némi utazgatás, és mivel szeretett GPS-emet kivágtam a kocsiból, foglalkoztatott a dolog, hogy valamilyen szórakoztatóelektronikai eszközt kéne beszerezni. Ne, ne mondjátok, hogy a háromyszáz valahány könyvem közül csak van egy, amit magammal vihetek a repülőre.
Nos első körben az utazás miatt vettem egy tabletet. Aki nem tudná, mi az a table, az olyan, mint egy laptom, amit kettétörsz a zsanérjánál, és eldobod a billentyűzetet. Gyakorlatilag egy kisméretű érintőképernyő, ami majdnem mindant tud, mint egy laptop. Nyilván egy olcsóságot vettem, mert mert. 100€ volt, ami szerintem nem sok, és ennek megfelelően nem is tudott a netre kapcsolódni, mert egy szar. Vissza is vittem.
Egy kicsit még rágtam a témát, de végül eldőlt. Kell vennem egy okostelefont. Nyilván nem veszünk Apple-t, mert vesszen az Apple. Elég volt belőlük a Nordeniaban 14 évvel ezelőtt. A Simbian már kifelé megy, a WinCE meg olyan nehézkes. Maradt az Android, mi más. És persze Motorola, mi más. Innen már csak egy szempillantás volt, hogy eldőljön: Motorola Defy-t kell venni, mert amellett, hogy egészen jó felszereltsége van, még vizálló is. Nosza, szétnéztem a Segundamanon (olyan, mint az Aprónet), és fel is hívtam egy fickót, aki éppen árult egyet. Kiderült, hogy valami vállalkozó, aki pontokért kapta, és tulajdonképpen csak biztosra akart menni, hogy valaki megveszi, ezért volt 160€ az ára. A telefon Vodafonos volt, így a neten megrendeltem hozzá a feloldó kódot, és gyorsan feloldottam.
Eszméletlen egy kis telefon! Persze, ez az Android dolog, amúgy is csoda, node, hogy egy telefonban az iránytűtöl kezdve a gyorsulás, és -döntésérzékelőn át minden legyen! És még mi mindent lehet rá feltenni!
"Elképesztő ez az új tudomány! Mondd csak el még egyszer, hogyan lehet birkahólyaggal földrengés megelőzni?" /Monty Python/

Spanish Special IX - Igénytelenség

A címet már valamikor nagyon régen mentettem el. Azt hiszem a konyha vagy a fürdőszoba pucolása után írtam mérgemben, és bár azóta kicsit enyhült a véleménye, folyamatosan jön hozzá megerősítés.
A spanyolok igénytelenek. Egy kis engedménnyel nemtörődömségnek is hívhatjuk persze. Nem rosszindulatúak, vagy bunkók. Egyszerűen csak szarnak a dolgokra. Ha elédvág egy autós a köforgalomban nem versenyezni akar, egyszerűen csak a meccset hallgatta a rádióban, és nem figyelt. Az utcán az emberek simán nekedmennek. Bocsátatot kér, aztán megy tovább, és nem is törődik többet az incidenssel.
Azt is mondhatnám, hogy nyugi van, "tranquilito", ahogy itt mondják, és ez részben jó is.
A probléma ott kezdődik, hogy a higiéniára is kiterjed a "nemtörődömség". Hány embertől hallotáttok azt, hogy "igényes, mint a spanyol férfiak"? Ugye? Amikor külföldiekkel beszélek Spanyolországról az első három dolog között az igénytelenség van, amit említenek. "Lazák" - mondják, "Kedvesek és jókedvűek"... meg egy kicsit igénytelenek is.
Nade a lakás az egy más dimenzió volt. A bejárati ajtó mellett egy tányérnyi fekete folt - gondolom, nem volt ficakporszívójuk, vagy mit tudom én. A tepsin a feketére éget olajat vagy húsz percig reszeltem. A fürdőszobaszekrényben volt egy német katona - na jó az nem volt, de fél tubus hajzselé (kedvesek, hogy itthagyták nekem), egy tárgy, ami valamikor kefe lehetett, és ilyesmik. Fél bödön szemét, harmincéves befőttek, és hasonló lények a konyhában. Szóval hihetetlen volt. Aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok egy sebésztisztaságú ember. Van por a polcaimon, és a használt alsógatyám helye szigorúan a sarokba dobva van. Mégis, ha aki effig volt nálam azt mondta, hogy "olyan északi starilitás van itt". Ja, bocs. Se pörköltszaft, se kéthete ázó mop, se halmozódó mosatlan, szennyes, és hulladékkupacok. Hát igen. No de egy olyan országban, ahol pár évvel ezelőtt még törvényesen lehetett vizelni az utcán, és a csikket a bárok, éttermek padlójára dobták, amikor lehetett még bent dohányozni...
Szóval tök lazák ezek a spanyolok.

Pingpongasztal Filmekkel

Aki ismer, tudja, hogy a TV nem az én világom. Barátok közt, Jóbarátok, Hiradó, Big Brother, stb... Nem tudok velük mit kezdeni. Mivel a TV háttérzajnak sem jó, így soha nem foglalkoztam vele. Mégis volt mindig TV-m, ugyanis a filmeket viszont nagyon szeretem, és mivel valahogy minig volt benne adás is, a Forma 1-et is szoktam nézni.
Amikor megnyitottam a bankszámlámat, kaptam mellé egy TV-t. Komolyan. Csak úgy adtak egy TV-t, mert oda utaltatom a fizumat. Egy kicsi LCD TV-t kaptam, ami nagyon jó szolgálatot tett a Ponienteben, de elég kicsi volt, így nem az a kimondott filmnéző TV volt. A Nanclares viszont elég nagy nappalival rendelkezik ahhoz, hogy jól berendezzem, és helyet kapjon egy nagyobb TV is. A választást nem sürggettem el, mert nem hajtott a Tatár. Frankie-től kaptam néhány linket a neten, hogy ott is körbenézzek, és végül onnan is rendeltem meg a kiszemelt készüléket. A boltokban, mint a Media Markt, és társai, egy halom TV-t kitesznek egymás mellé, és valahogy eltörpülnek a nagy választékban. Az ember önkéntelenül is elkezd a nagyobb TV-k felé húzni, mert a kisebb TV-ket észre sem veszi. Nem akartam egy vagyont költeni, így azért volt egy határa a méretnek is. A TV, amit rendeltem egy 42"-os LG LED TV lett.
Ezt az eltörpülés-dolgot egyébként akkor értettem meg igazán, amikor kihozták a TV-t. Bazi nagy!
Lényeg, a lényeg, betuszkoltam a liftbe, és felvittem a lakásba, szépen kicsomagoltam, és üzembe helyeztem (bedugtam, bekapcsoltam).
Egy fekete fényes pingpongasztal, ami az élére van állítva, és mozgóképek jelennek meg rajta. Csodás! Hang nincs. Alapból jár hozzá, csak ehhez nem adtak. Megpróbálom fejhallgatóval, erre beesik a dugó. Mármint a 3.5-es "jack" dugó beleesik a készülékbe. Nemá!
Visszacsomagol, visszaküld, vár egy hét, jön másik TV.
A kis intermezzotól eltekintve, hogy csak másodikra sikerült hibátlan TV-t küldeniük, teljesen elégedett vagyok vele. Kicsit állítgatni kellett, mert zavaróan éles, és tiszta képe van.Olyan, mintha a földön nem lenne légkör, hanem vákumon keresztül terjedne a fény.
De csodálatos! Tíí Víí!

A Futásról

Valahogy nem szoktam folyamatosan futni. Mármint ideiglenesen rendszeressé teszem a futást, aztán mindig "közbejön" valami, ami miatt aztán abbahagyon. Amikor aztán újra elkezdek futni, mindig meglepődöm rajta, hogy hogyan bítzam eddig futás nélkül. Azt hiszem, hogy aki fut rendszeresen, az tudja miről beszélek.
Maga a futás néha elég nehézkes tud lenni. Nyilván nem mindig egyforma, hiszen függ attól, hogy mit ettél, mit ittál, és hogy azokat mikor tetted, mennyit mozogtál előtte, hogy ültél, hogy aludtál, milyen napod volt. Ezektől, és rendeteg mástól függően mindig más a futás. Van, hogy nem fáraszt, de valahogy kényelmetlen, és van, hogy minden tuti, de gyorsan elfáradsz. Úgy tapasztaltam, hogy ez az első 1-2 hétben van így, de még a legrosszabb passzban való futás is nagyon jót tesz. Kellemesen elfáraszt, utána kiválóan el tud aludni az ember, fokkal frissebben ébred másnap, és az általános erőnléte, kedve, frissesége is jobb lesz. Ha nem tudok végigfutni egy távot, vagy egy időt, akkor sétálok, és kirándulásnak nevezem a dolgot. Megismerem a környéket, kipróbálok új utakat. A sétálás is fogyaszt. Legalábbis jobban, mint a fotel. (o:
Amikor aztán 1-2 hét elteltével belejövök, hogy mikor mennyit eszek, ráadásul már beálltam arra, hogy nem forgolódok 2-ig, 3-ig az ágyban, hanem 1-kor már elalszom, így az álmosság sem fenyeget futás előtt, na akkor aztán komolyan megsokszorozódik a hatás. Már futás alatt is érzem, hogy minden rendben van. Ha bármi bajom volt napközben, az tuti, hogy a második kilométerre már elmúlik. Kényelmesen futok, mégis sokkal gyorsabban, mint az elején. Nem lihegek, nem trappolok, nem krákogok. Nézelődök, szemlélődök, hallgatom a zenémet, bámulom a nőket. Szóval általánosságban jól töltöm az időt. És ez még csak a "befektetés", a "fizettség", a "megszenvedés". Ezután jön az, hogy hazaérek, és minden rendben van. Nincs problémám, nem vagyok kiütve. Fáradt vagyok, és nagyon jól esik, hogy végre nem csak szellemileg akarok aludni, hanem testileg is. Zuhany, saláta, valami film, és éjfélkor már lehet gondolkodn az alváson. Azért inkább egy körül szoktam lefeküdni. Hétkor felkelek az ébresztés előtt, kinyomom, és már kelek is. Minden pikk-pakk, minden kényelmes, és nem szédergek egész nap.
A berendezkedés után neki is álltam futni minden nap, és nagyon jól érzem magam. Így, hogy nem kell egy csomóponton, és egy piacon keresztülfutnom, hogy elérjek valami normális terepet, mint Coslada-ban, ahol ráadásul néha elmegy mellettem egy kocsi, ami felveri a port, a szmogról nem is beszélve, szóval így azért mindjárt más. 50 méterre van a park, és ha terepet akarok, akkor csak átszaladok az M40 alatt, és 100m-re a lakásomtól kezdődik a puszta. Kiváló ez a környék, na! (o:
Futni nagyon jó!

Margarita

Margarita a munkatársőm volt, amig ki nem tették a szűrét. Egyszerű leépítés. A kisegítő szolgáltatások (HR, pénzügy, beszerzés, IT) elköltöztek a reptérre, és a vezetőség ezt az alkalmat találta megfelelőnek arra, hogy megkíméljenek pár embert a költözködéstől. Ez már régen volt, nyár elején. Azóta csak Margaval tartottam a kapcsolatot, mivel megvolt a száma. Vicces volt, mert egyszer felhívtam valami munkaügyben, mert simán elfelejtettem, hogy kirugták. Ha lenne legalább egy cickafarknyi memóriém, sok kényelmetlen helyzettől kímélném meg magam. No mindegy. Azóta párszor beszéltünk, és kitaláltuk, hogy egyszer beülünk valahova dumálni.
Nos, éppen Rivasban bóklásztam, amikor csörög a telefon, ránézek, és konstatálom, hogy a tulaj, merthogy ő is Margarita. Eltelt egy kis idő, mire leesett, hogy nem ő az. Vicces volt, legalábbis én jót mulattam a dolgon. (o:
a lényeg, hogy megbeszéltük, hogy este elmegyünk beülni valahova, és így is lett.
Szükségesnek tartok előrebocsátani néhány tényezőt: Marga nem szép, sőt "érdekes" arca van. Nem kövér, ellenben 183 cm magas. Semmi közünk egymáshoz, és el nem tudtam képzelni, hogy lehet olyan téma, amiről tudunk beszélgetni. Ráadásul ő spanyol, és már láttuk, hogy én nem értek szót a spanyolokkal.
Nos ehhez képest 9-kor találkoztunk, és éjjel 3-kor vittem haza. A spanyol szokás szerint beültünk egy helyre, ahol megittunk egy italt (én kólát, természetesen), majd átmentünk egy másik helyre vacsorázni, és végül egy harmadik helyre kávézni (én fagyiztam). Kiderült, hogy Marga nem esett kétségbe, amiatt hogy elvesztette a munkáját, és még csak nem is keres másik állást. Az utóbbi 3 hónapban kényelmesen ellébecolt a munkanélküli segélyen, volt Balin nyaralni, meg Cadizban, és most éppen három hónapra Edinburgh-be készül nyelvet tanulni. Kicsit ráijesztettem, amikor elárultam neki, hogy Edinburgh (Edinburgo spanyolul) Skóciában van, és egészen elképesztő akcentusuk van az ottaniaknak, de azért biztosítottam arról, hogy drukkolok neki. Kicsit talán még lelkiismeret furdalásom is volt, hiszen én idejöttem, és van tuti állásom, őt meg kirugták. Nyilván nem az ő helyét szedtem el, de mégis kényelmetlen volt. Így viszont, hogy látom, hogy kényelmesen elvan, és nem izgatja magát, inkább utazgat, meg tanul, így már nem aggódom érte.
A nap tanulsága, hogy akkor is el lehet menni 6 órát "de copas", ha abszolúte semmi közöd az illetőhöz, akivel elmész beülni. A spanyolok meg a skótoktól akarnak angolul tanulni. (o:
Hajrá Marga!

Szekrénykeringő

Nohát a beköltözés megvolt, dehát ugye az egy dolog... Attól, hogy laksz valahol még nem biztos, hogy ott is élsz, pláne nem, hogy az az otthonod is. Említettem már, hogy még nem laktam sehol, amire azt mondtam volna, hogy az otthonom. Lehet, hogy Ecuadorban, vagy Újpalotán így éreztem, de arra már nem emlékszem. Az biztos, hogy a Cinkotai, Veres, a Poniente sem volt az. A Nanclares meg majd kiderül.
Szóval a lakás az enyém, tele is van rendesen a bútorjaimmal, és kezdődhet a tánc.
Alapjában véve az elrendezése jobb, mint a Ponientének, viszont nincs akkora területe, és nincs annyi beépített szekrény benne. Szerencsére a hálószoba nagyobb, így oda is tudok ruhát pakolni, és még a gardrób is abban a szobában van. Az volt a nagy feladat, hogy a rendelkezésre álló bútorok mellé további, jól pakolható bútorokat vegyek, és legfőképpen az, hogy olyan kiegészítőket vegyek, amik segítik a pakolást. Ha valakinek nem tűnt volna még föl: a pakolás igazi lényege az, hogy láthatatlanná tegyük a cuccainkat, vagy valami ízléses álca mögé rejtsük őket. Az IKEA-nak erre nagyon ügyes (és átverős) megoldása van: Fillérekért adja a felületet, amire pakolhatsz, de méregdrágán adja az álcát, ami igazából "elpakolja" a cuccaidat. Példának okáért, ott van az Expedit nevezetű bútorcsalád, ami tulajdonképpen teljesen sima, egyenes, egyszínű, négyzetes szekrényekbő, és polcokból áll. Piszkosul olcsó, és nagyon mutatós, de ha ráteszel valamit, azt nem van elpakolva, hanem csak oda van rakva, és csak úgy ottan vanik. Nem olyan, mintha betennéd egy fiókba, vagy egy sezlonyba, netán egy virtinbe, hanem csak egy pucér felületre raktad. Ahhoz, hogy azok a cuccok el is pakolódjanak, mutatós dobozokat kell venned, szélsőséges esetben a szekrényével megegyező áron. Dobozonként! Amúgy is ügyesen lavíroznak, mert általában a cuccaik nem kompatibilisek egymással. Általában miliméterek híján fér be egyik dolog a másik szekrénybe. Most viszont elkövettek egy hibát, és kihoztak egy nagyon tüchtig kis doboz családot, ami pont passzol, és nég jól is néz ki. Rá is mentem, és beszereztem a "gombokat", és hozzájuk a kabátokat, az Expedit szekrényeket.
Innentől kezdve pedik csak a helyükre kellett tologatni a szekrényeket, és beléjük, és rájuk pakolni. Ez aztán nagyon könnyű feladat volt! Olyan könnyű, hogy azt hiszem, 8 vagy 9 alkalommal is megcsináltam. Berendeztem a lakást, majd meggondoltam magam. Aztán kiderült, hogy egy kapcsoló úgy nem elérhető. Aztán magasan volt a TV, aztán olyan izé lett, majd kiderült, hogy a kábelek úgy nem az igaziak, nem tudok az asztalhoz ülni, stb-stb... Minden alkalommal egy újabb elrendezés, és egy újabb átrendezés rövidesen utána.
A végére már csak ujjgyakorlat volr egy-egy újabb elrendezést kitalálni, és megvalósítani.
Végül megálltam egy megoldásnál, ami práktikus, szerintem esztétikus is, és még közlekedni is lehet a lakásban. Nem beszélve arról, hogy rendet tartani is egész egyszerű. Meglátjuk, meddig marad, és mikor indul újra a tánc...

Az új Lakás

És egyben az új helyen lakás...
Calle Nanclared de Oca, Madrid. Röviden "Nanclares", vagy "Oca".
A lakás, amit most bérlek, egy egyszobás egyszintes lakás. Az előző kicsit nagyobb volt (65nm), de abból ugye elvett a lépcső, mivel az duplex volt, és a fürdőszoba is rendelkezett némi extra térrel, mivel az meg tetőtérben volt. Jónéhány alkalommal vertem a fejem a plafonba, és nem azért, mert megbántam valamit, hanem azért mert pl. a mosógéphez csak görnyedve fértem hozzá.
Az Oca 55 nm-es, és egészen jó elrendezésű. Ahogy belépünk van egy szűk előszoba, amiből jobbra nyílik a fürdő. Igen, sajna csek egy fürdő van, egyben a wc-vel. Mivel egyedül élek, ez nem baj. Könnyebb takarítani. (o: A bejérattal szemben az "előszoba" végén van a hálószoba. Ez kicsit tágasabb, mint a Poniente-beli, de lehet, hogy ez inkább annak tudható be, hogy nem olyan zegzugos. A zegzugosság hiánya egyébként nagyban emeli a Nanclares kényelmét. Az előszobából balra nyílik a nappali, ami szintén nagyobb, mint a Ponienteben, illetve valahogy jobban kihasználható, mivel nem kell "folyósót" hagyni a konyhához, és az étkezőhöz. A konyha közvetlenül az előszobából belépve balra található, és egy harmonikaajtó választja el (a konyhát, és a szagokat is) a nappalitól.
Amikor megnéztem a lakást, nem volt áram, így a fürdőt nem tudtam rendesen megnézni. Az a tapasztalatom, hogy a spanyolok elég igényes wc-kkel rendelkeznek, ezért nem törődtem vele sokat. Nem mondom, hogy hiba volt, mert úgyis kibéreltem volna a lakást, de azért volt munka a takarítással. A Poniente gyakolratilag új állapotban volt, minden teljesen új volt, de legalábbis ragyogott; a sütőn meg még a fóliai is rajta volt. A Nanclares-ben már laktak előttem hosszabb ideig, ráadásul az utóbbi 4 hónapban üresen állt, és sajnos a tulajok nem sokat törődtek azzal, hogy az előző bérlő hogy hagyja itt a lakást. Javukta legyen mondva, hogy gyönyörűen kifestették.
Egy kis panaszkrónika az új lakásról. A festés munkaközpontja a fürdő volt, ami ennek megfelelően is nézett ki. Első nap alaposan kisuvickoltam, és nagyon szép lett. Hála a vízbázisú festéknek!
Amikor bekapcsolták az áramot, kiderült, hogy a boiler nem működ, ezért azt javíttatni kellett. Az első 3-4 napban nem volt meleg víz, de mondjuk 40 fokos melegben ez nem olyan nagy gond. A sütő sem működött, és kétszer is ki kellett hívjam a szerelőt, mire rendesen megjavították. A mikrót meg én nem tudtam rendesen beindítani, mert nem "gyári kiszerelés" volt már, hanem trükkje volt a működésnek. Mindegy, így lett egy új mikróm (ami eddig nem is volt egyáltalán), a másikat a trükkjével együtt pedig megkapták Roxék. Most már ők is tudnak pattikukit csinálni. (o:
Az előző lakók iszonyú igénytelenek voltak. Mindenfelé kampókat ragasztottak, és néhány helyen olyan koszt hagytak, hogy csak na. A mosogatógépben, és a mosógépajtó tömítésében feketén állta a penész.
A nappaliban kicserélték a redőny felhúzót kurblisról hevederesre, de elég gány munkát végeztek. A hálószobűban én magam cseréltem ki, és szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy a nappalihoz képest "gyári" lett. A lámpák felszerelésével, és állagmegőrzésével sem vetették el a súlykot, még szerencse, hogy ehhez is értek. (o: Nem volt olyan problema, amit ne tudtam volna megoldani egy alapos takarítással, vagy egy kis barkácsolással, de legalább büszkeségből itthagyhatták volna normálisan ezt az egyébként nagyszerű lakást. Azért igyekszem nem levonni messzemenő következtetéseket, de egy kicsit alátámasztja ez, hogy a spanyolok elég igénytelenek. Nyugodtak az élet minden területén. Sajnos a takarításban, és az apró odafigyelésekben is.
Mindent egybevetve egy nagyon jó lakás, csak egy kis odafigyelést igényelt. És ami a legjobb: jár hozzá egy garázshely (távirányítós garázskapu! igaz, hogy még mindig előfordul, hogy izgatottan várom, hogy "tárulj szézám", erre elkezd felemelkedni az ellenkező oldal kapuja, mert eltévesztettem a gombot) (o:, van megence is, amit még nem próbáltam, és van konditerem is szaunával. A park, ahova futni járok 50 méterre van.
Remek ez a hely!