A Metrón

Karácsony másnapja. Időtől időre emlékeztetnem kell magam, hogy karácsony van. Valamit ezzel is kell majd kezdenem, mert az nem lehet, hogy a születésnapom ünneplés nélkül múljon el. Pláne úgy, hogy az egész világ ünnepli. Én meg közben almalevet szürcsölök egy repülőn.
Metróval megyünk a Délibe. Onnan megy a vonat.
A metró sötét, és otthonos. Mint egy nyugdíjas néni lakása az Attila utcán. Barokk bútorok, félhomály, és a szag, ami nem konkrétan rossz, de kényelmetlenül érzed magad tőle.
Nincs tömeg, elvégre ünnep van. Mégis az az érzésem, hogy nagyobb a siettség, de lassabban történnek a dolgok. Egyébként nagyon tetszik. Szépen kárpitozott, puha ulések, patináns fém kapaszkodók. És a mozgólépcsők bazi hosszúak a madridiakhoz képest. Gondolom, így szórakoztatóbb, ha véletlenül megáll, és az emberek ötven métert gurulnak le, nem csak huszat.
Itthon műanyagmetrók vannak. Igaz, hogy Pininfarina tervezés, de egy kicsit élettelen. Mondjuk itt nem vandalizálják a metrót (annyira). Elvégre minden kocsi, és az egész metró kamerákkal megfigyelt terület. Hatalmas barlangszerű állomások vannak, és minden nagyon fényes. A székek viszont müanyagból vannak a metrón, így minden fékezésnél jobbra-balra csúszkálnak az emberek. Az vicces

Szóval ülünk a metrón, és zötyögünk. Eddig teljesen jól alakul az ittlétem. Persze, megint azon gondolkodom, hogy az egzisztenciát hogyan lehet összehozni az élettel. Mármint a megélhetést a magánélettel. Elvégre nekem a magánéletem Magyarországon van, az egzisztenciám iszont Spanyolországban. Nehéz ügy. El is hesegetem ezt most, elvégre pihenni jöttem, nem világot megváltani.